A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-02-14 / 7. szám

ÉGTÁJAK

— Életben akarlak tartani! Érted?

— ... s ami rosszabb, meg akarsz fosztani a boldog halál kegyelmétől. Azt akarod, gyűlöljem meg magam, úgy haljak meg. Vagy ha nem, legalább hazudjak önmagámnak.

— Nem sértesz meg, Miklós mester. Ha nem érted is: nem akarom, hogy azt tedd, vagy azt mondd, amit én akarok. Én azt akarom, hogy akard, amit én akarok. S hogy akard hinni, amit ón hiszek. S hidd el: nem kívánom a halálodat. Az számomra maga lenne a bukás. Azt jelentené, hogy a lelked nem sikerült megmentenem az örökkévalóságnak.

— Azt szeretnéd, hogy ón mondjam ki önmagámra a halálos ítéletet?

— Megint nem értesz. Mondom: nem akarom, hogy meghalj. De ha mindenáron halni akarsz, a magad felelősségére, a magad akaratából halj meg. S mert ismerem a híredet, s mert tudok olvasni más arcán és más lelkében, félek, hogy nem akarod azt akarni, amit ón.

— És akkor?

— És akkor, ha hiszel a magad hitében, ha hiszed, hogy embert életétől megfosztani bűn, tudnod kell, hogy a magad életét magad veszed el. Nem én. Én mást nem tehetek, mint amit teszek. Eszköz vagyok, eszköz a te kezedben. Szabadságod tehát teljes: tudod, hogy szerinted, s tudod, hogy szerintem mi a jó; tudod a választásod következményét, s mert az ajtódban mindaddig, míg végleg nem döntesz, nincs és nem is lesz kulcs, életed is a te kezedben van, nem az enyémben. Engem ne okolj: ember embertársától teljesebb szabadságot még nem kapott.

— Te sátán.

— Akkor menj, Miklós mester, menj és gondolkozz. Van rá időd. S ha mondanivalód van, üzenj.

SZENTPÉTERY Á. ILLUSZTRÁCIÓJA

/---------------------------------------------------------------------------------------M1RCEA DINESCU

Társalgás

Ahogy megtudta, hogy verseket írok,

egy festő, akiben az öregség félénken mozgatja lábát,

akár egy forróvizes tálban

(szent együgyűség — tehát ötven felé járt),

kész volt ingyen nekem adni trencskóját

(régimódi, persze, de Párizsban vették),

hajlandó fizetni sörömet,

s az arcátlanságot, amellyel zsenialitásomat

trombitálhatom,

mégis pártfogóan átkoz engem (egy háromszínű sível a Felsó Tízezret megszállta,

\

de nem volt bátorsága leereszkedni)

mégis az arcomba röhög

egyfajta szokásos melegséggel

(hej, az idő, amikor a legkockább volt a kockák közül)

mégis, mégis,

mitévő lehettem volna végül

minthogy összecseréljem a telefonszámát

a vendéglői számlával

mégis, mégis

mi mást kiálthattam volna:

"érzelgős algebra, alkotó üresség, cukrozott hajnal, kopogtass háromszor anyád hasán,

s menj be, ne várd a választ’

Románból fordította Bán Péter

_____________________________________________/

A HÉT 17