A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-14 / 7. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY Zsiga pénteken hajnalban pokoli kínra ébredt. Rémülten vette észre, hogy az egyik betömött hátsó foga fáj. Mintha tüzes drótra csavarnák az idegeit. Kivánszorgott a konyhába, és jobb híján lenyelt két mironalt. Húsz percen belül a fájás enyhülni kezdett, de nem szűnt meg. "Rossz jel", gondolta magában, mert tudta, hogy a fájdalom nem fog egyhamar elmúlni, vissza-visszatér. Pedig aznapra nagyon sokat tervezett. Még az este az ágyban elgondolta, milyen sorrendben intézi majd a dolgokat Pozsonyban, a földügyi hivatalban. Elindul hamarább, ha már úgyis felébredt, morfondírozott. Indulás előtt bevett még két gyógyszert, hogy legalább addig csituljon a fájdalom, amíg Nemeslaposról Pozsonyba ér. Ott aztán majd lesz valami. Begyújtotta az öreg Ladát. A téli hajnali levegő megcsapta fájdalomtól meggyötört jobb arcát és fülét. Zsiga felszisszent, szívta a fogát, sálját az orráig húzta. Mielőtt elindult, gondolt még egyet, tórült-fordult a kamrában, s két üveg szilvapálinkával tért vissza. Elhelyezte az üvegeket a csomagtartóban. Sosem lehet tudni, mikor lesz rájuk szüksége az ügyintézéskor. Lépésben haladt kocsijával a főváros felé, mert igen sűrű volt a köd. Mintha a Dunáról felszálló pára mind az úton állt volna meg. Alig ért ki Laposról, igen nagy kényszert érzett, hogy rágyújtson, de sajgó foga miatt meggondolta magát. Keze a cigarettával félúton visszafordult a zsebébe. Miután a gyógyszer hatása elmúlt, Pozsony előtt néhány kilométerre iszonyúan kínlódni kezdett. A szeme szikrázott, a fél fejét hatalmas dagadt sebnek érezte, a fülében hallotta vére lüktetését. Hirtelen arra gondolt, felhívja Katit, szerezzen neki a föld alól is egy fogorvost, mert megőrül. így nem tud semmit sem elintézni. A városba érve az első telefonfülkéből tárcsázott. Szerencséje volt, felvették. — Te vagy az, Zsiga? — hallotta Kati álmos hangját, amelybe nem kevés csodálkozás vegyült. Zsiga gyorsan elhadarta, mit akar. — Nem kis kívánság ez reggel hatkor éjszakai ügyelet előtt — jegyezte meg kissé epésen. — Te is csak akkor keresel meg, amikor szükséged van rám. Tőled fel is fordulhat az ember... Igaz, nem vagyunk már házasok... — Le vagy ejtve! Nincs időm vitatkozni veled... — Várj, Zsiga, ne tedd le. Valahogy elintézem. Sípos Miklós talán még bent van az esti ügyelet után. Megpróbálom elérni telefonon. Indulj el a korházba. A bejáratnál találkozunk. • Nyirkos hideg volt, s a kórház félig fedett előterében nagy huzat nyargalaszott. Zsiga olyan szerencsétlen abrázattal toporgott ott Katira várva, mint akin átment az úthenger. Szívta a fogát, s magában megállapította, hogy ezt a reggelt sem így képzelte el. Kati nemsokára megérkezett. Látszott, hogy gyorsan kapta össze magát, hogy Keveset aludt. Szeme alatt az alvás duzzanata jelezte, hogy nemrégen bújt ki az ágyból. Zsigát meglepte, mennyire lefogyott, majdnem normálisnak mondható az alakja. Csak az a kalap ne lenne a fején! — Szervusz, Zsiga — mondta hanyagul. A mozdulatában benne volt egy üdvözlő puszi kezdeménye, amit aztan némi tétovázás után "visszaszívott", de túl későn ahhoz, hogy a szándék ki ne derüljön. — Gyere — mondta nagyot sóhajtva. Sípos Miki vár már, ügyeletes volt. Haza szeretne menni. Csak miattunk maradt itt. — Betettem egy üveg pálinkát a zsebembe — tette hozzá Zsiga bizonytalanul, várva, mit szól hozzá Kati. Elvégre ez itt az ő világa, ő tudja mi a dürgós. — Nem kellett volna. Szívességből teszi. Az ón két szép szememért — mondta nyomatékkal. Zsiga eleresztette a füle mellett a megjegyzést, mert nem érdekelte, sokkal jobban foglalkoztatta az előtte álló beavatkozás kimenetele. A kölcsönös bemutatkozás után Kati szólt, hogy elmegy, de várja meg őt Zsiga, elintéz valamit és visszajön. — Mondd csak, nem a galántai gimnáziumban érettségiztél? — kérdezte az orvos, miközben betuszkolta Zsigát a székbe. — De igen, pajtás. Te is? — Ühüm, ismerős vagy nekem. Pukkai tanított? — Á, dehogyl Öreg vagyok én már pajtás, regen érettségiztem. De ha már ilyen jól összejöttünk, van ám nekem egy kis szilvapálinkám. Kóstoljuk már meg. — Várj, előbb kihúzom a fogadat. — Jaaájjjl — Megvan, itt van a kutya. Neked adom emlékbe. Most jöhet a pálinka. A gyermekosztályról a fogászatra igyekezve Kati a sebészet mellett haladt el, s meglepetésére Fanniba botlott. — Mi az, te még mindig Goldihoz jársz ellenőrzésre? — Á, dehogy — pirult el Fanni, maga sem tudta, hogy miért. Hosszú. Nem mesélem most el az egészet, majd máskor. A lényeg, hogy riportot írok néhány orvosrol, köztük Müller doktorról, most vagyok itt harmadszor ez ügyben. Kezdetben az agyamra ment, de rájöttem, hogy egész erdekes a téma. — Egyébként úgy néz ki a helyzet, hogy a gyermekosztály után a sebészetre fogok járni gyakorlatra. — Katii Van telepátia! Ugyanis épp ma hívtalak telefonon, de nem vetted fel. Holnap délután hazaérkezik Bécsből Rasztyo, és szeretném, ha a születésnapján megint összejönnénk, úgy, mint régen... — Sokat akarsz Fanni... — Ugyan már! Úgy örülnék nektek. Zsigát is kerestem Laposon, de azt mondta az anyja, hogy Pozsonyba jött... — Itt van a kórházban... — Na ne mondd, csak nem beteg? — A fogát húzzák... esetleg megkérdezhetem, hogy ittmarad-e holnapig. Azt az egy napot csak kibírjuk egymással... — Próbáld rábeszélni Kati! Emlékszel, milyen nagyokat röhögtünk együtt veletek, meg Eváókkal... hia Zsiga nem is, te biztosan gyere, jó? — Majd meglátjuk, mondta a vak is — mosolyintotta el magát Kati. — Holnap hétkor várlak! Szia — mondta Fanni, s eltűnt a kijárat irányában. Mire Kati visszatért, Zsigát már a váróteremben találta. Enyhén szólva spicces volt. Bűzlött a pálinkától. Kati nem tudta, nevessen-e vagy sírjon. —Te megőrültél! Tudtommal az ügyeidet akarod intézni, nem? — Majd buszon utazom, Katikám, a Lada itt marad a parkolóban. Ide nézz — mondta, s boldog vigyorral elővette a 18 A HÉT
