A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-02-14 / 7. szám

ÉGTÁJAK

Göncz Árpác/ hetvenéves

hetsz a tieid mellett vagy a tieid ellen. S ha mellettük döntesz, önként, és ittmaradsz, dönthetsz másodszor is: vélt igazad mellett vagy ellene; önként és jólélekkel elfogadhatod az Egyház igazát, hisz nem lettél hűtlen a tieidhez, tiszta a lelkiismereted, kész volták megosztani velük a sorsukat.

Ólmos fáradtságot érzett. Még fejét ráznia is nehezére esett.

Február 10-én töltötte be 70. életévét Göncz Árpád író, műfordító, a Magyar Köztársaság elnöke. Az irodalombarátok főként műfordításait isménk, valamint a Magyar Médeia című monodrámáját, amellyel Göncz Árpád

világszerte elismert színpadi szerzővé vált (legutoljára Kolumbiában mutatták be). A Rácsok című drámájának New Yorkban, a Kő a kövön címűnek pedig Budapesten volt a premierje a közelmúltban. Tavaly ősszel jelent meg a tizenegy novellát és a Sarusok című kisregényt tartalmazó kötete Hazaérkezés címmel.

Lapunk az 1970-ben írt Sarusok egy részletével köszönti az írót.

— Ülj le. Kérettelek.

Leült. Szemben a tölgyfaasztallal. Hátul, a fehérre meszelt falon feszület függött, előtte térdeplő. Az asztal túlfelén, szemközt, a csuhás barát, a cölesztinus. Tekintete a magas homlok, keskeny, szőke szemöldök alatt a két közel álló jégkék szemen akadt meg. Mint a hegyi tavak, jutott eszébe a vándoréveiben látott kép; havas csúcsok közt, kőgörgetegek közt az ég hideg kékjét tükrözik, s ha az ember a tükröket nézi, felhők vonulását látja, hegycsúcsok fűrószfogait, de színük alatt semmi. Mólyek-e? Esze mondatja, hogy mélyek, nem a szeme. S hogy jeges nyugalmuk a semmi vagy a minden nyugalma, azt az ember meg nem mondhatja.

— Látom, nehéz éjszakád volt.

Neki sem lehetett könnyű. Erről vallott a két kék szem táskás alja s körül az álmatlanságról tanúskodó kékes karika. Erről a hullaszínű, verejtéktől fénylő pergamen-arc.

— Visszajöttél.

Válaszoljon?

Inkább hallgatott.

— Elmehettél volna, szabadon.

Ezt nem hagyhatta válasz nélkül.

— De nehogy e szabadságommal éljek, katonákkal rakattad meg a falat, s dupla őrséget állítottál a városkapuba.

— Hazugnak tartasz?

— Annak.

Göncz Árpád

— Jólétekkel? Azután, hogy megmutattad, hittestvóreim milyen sorsra jutnak?

A barát bólintott.

, — Épp azután. Szeretném, ha látnád. És gondolkoznál. Te nem tudod, ón tudom: aki azzal kezdi, hogy tagadja a hitét, azzal végzi, hogy megtagadja. Attól tehát ne tarts, hogy hittestvéreid a máglya mellett döntenek. Nekem csak segítenem kell, hogy az életet válaszszák. Hogy kimondják: — ha nem maguktól, az se baj — bűn volt, amit a szívük mélyén igazságként dédelgettek. Tudod, Miklós mester, meghalni nehezebb, mint élni. S hazugságban halni a legnehezebb. De élni is nehezebb hazugságban, mint igazunk tudatában. Mire a penitendát bevallott bűnükért kirovom rájuk, már mind hinni fogják, hogy hiszik, amit vallanak. Ezért. S innét már egy lépés csak, hogy hittel is higgyék. S ezzel téged, aki nem tagadtad meg eretnek hitedet, szabaddá tettek. KövetSARUSOK

(részlet)

— Az őröknek parancsuk volt, hogy egy lépésedet ne gátolják. Bár szükségtelenül: tudtam, hogy úgyis visszajössz. Elhiszed?

— S ha el? Nem mindegy?

— Nem. Hisz én... Nem is sejted, mi mindent tudok rólatok. Például azt: mikor utoljára gyűltetek össze, úgy határoztatok, vért szándékkal ontani bűn, aki önmaga életét szándékkal kioltja, vagy másnak megkönnyíti, hogy életét kioltsa, bűnt követ el; ergo: kinek-kinek jogában áll az eretnekség vádját körömszakadtig tagadni. De te nem fogsz tagadni; áldozatra is szükség van. És fiad, a gyülekezet perfektje, elhagyja a várost. El kell hagynia, mert a gyülekezet így határoz.

— A láng nem alhat ki; ha eloltják itt, föllobban amott.

— Ót nem hagytam volna menekülni. Elmenekült...

Szóval el, gondolta, s megkönnyebbült.

— Mindegy — folytatta a barát. — Ha nem taposom el ón, kioltja ő a maga lángját. Nincs választása.

Fáradtan elmosolyodott. A barátnak elkeskenyedett a szeme.

— De neked meg akartam adni a választás szabadságát, s ameddig kívánod, megtarthatod. Dönthettél és döntkezésképpen jólétekkel választhatod az életet is. Meglásd, hálás teszel nekem még, Miklós mester.

— Azt mondod, önként, mikor soha nem fogom tudni, mi hozott vissza. És...

— Mindegy. Visszajöttél. Fölismerted, hogy mit kell tenned. Következésképpen...

—... és szabadságról beszólsz, mikor a várost körülrakattad katonákkal, az utcán a te őrjárataid cirkálnak, kegyelmi időt hirdettél, hogy a maga bőrének féltésében mindenki följelentsen mindenkit.

—... következésképpen szabad vagy. Az indítékaid nem számítanak.

— Tudod, mi ez? Sátáni kísértés!

— Krisztust is megkísértette a Sátán. S te állítólag Krisztus nyomdokát járod; szerinted hívebben, mint én. S mikor az Atya megengedte, hogy a Sátán megkísértse egyszülött Fiát, a Sátán Isten eszköze volt, Isten akaratának eszköze.

— Ravasz ötlet, híredhez méltó. Inkvizítorfogás.

— Tudod-e, Miklós mester, ki volt az első inkvizítor? Az Atyaisten, mikor próbára tette Ádám és Éva hűségét, s hűtlenségükért penitendául kiverte őket a vakvilágba.

— Meg akarsz ölni...

16 A HÉT