A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-14 / 7. szám
OTT JÁRTUNK A ravennai Dante Központ A Ravenna utcáit koptató, műemlékeit a várostérkép alapján sorra felfedező turisták már jó adag önbizalommal indulnak a költő, Dante Alighieri mauzóleumának megkeresésére a szieszta idején csaknem lakatlannak tűnő városban. Néhány percnyi kószálás után elégedetten könyvelik el, hogy szimatuk csalhatatlan (vagy csak a térkép bizonyult megbízhatónak?). Az útikönyvek képmellókletóből jól ismert mauzóleum szomszédságában található régi épület — a volt Ferenc-rendi kolostor, amelyet régebben "Dante templomának" is neveztek — mai rendeltetéséről azonban csak kevés útikalauzban tesznek említést. Az épületben működő intézmény nem más, mint a maga nemében egyedülálló Dante Központ (Centro Dantesco), amelynek Severino Ragazzini volt az alapítója, és 1986-ban bekövetkezett haláláig az igazgatója is. Ebben az épületben őrzik a világ valamennyi országában Dantóról vagy Dantótól megjelent irodalmi műveket, folyóiratokat, képzőművészeti alkotásokat stb. A vágyat, hogy legalább az épület múzeumi részét megtekintse — vékony pénztárcájára és a drága olaszországi belépődíjakra gondolva — szinte valamennyi keletről jött’turista elnyomja magában, de a kapun olvasható GRATIS felirat — amelyet nyelvtudás nélkül is ért az idegen — megtorpanásra készteti. Az ilyen ritka alkalmat még az is kihasználja, aki Dantót, a költőt, és főművót, az Isteni színjátékot (Divina Commedia) "hírből" ismeri csupán. A kapun belépve egy növényekkel teleültetett káprázatos udvar fogad, ahonnan a múzeum bejárata — amely egyben kijárat is — nyílik. Előtte egy asztalon különféle nagyságú — egy-egy jellegzetes ravennai épületet, Dantét egyedül vagy múzsájával, Beatricével ábrázoló — gipszszobrocskák és domborművek sorakoznak fekete, fehér, barna vagy patinazöld változatban, különféle útikönyvek, színes prospektusok, képeslapok társaságában. A turisták önfeledten válogatnak köztük, mindenki vesz valamilyen emléktárgyat, egyetlen gondjuk, hogy miből mennyit vásároljanak. Senkinek sem jut eszébe, hogy a belépődíj összegét jó üzleti fogassal "belekalkulálták" a magukat kínáló szuvenírekbe. A múzeum gyűjteménye elsősorban a képzőművészet rajongóit ejti ámulatba. Neves képzőművészek alkotásai sorakoznak előttünk a világ szinte valamennyi tájáról, s témájában mindegyik mű Dantóhoz vagy a Divina Commediához kapcsolódik. A Dante Központ ugyanis időről időre pályázatot hirdet, az alkotásokat pedig díjazza, és a múzeum kiállítási tárgyainak sorát bővíti velük. Olasz, francia, lengyel, magyar, iraki, 14 A HÉT japán stb. mesterek szobraival, domborműveivel, rajzaival találkozunk a termekben. Lehetetlen nem elidőzni az egyes alkotásoknál; érdekes összehasonlítani az Isteni színjáték egy-egy jelenetének más-más feldolgozását, a különböző művészi látásmódokat, technikákat. Számomra a legérdekesebb megoldásokat a kisplasztikák közvetítettek. Ezek a műalkotások szinte kényszerítik a szemlélőt, hogy ne maradjon csupán a befogadás síkján. Arra ösztönöznek, bátorítanak, hogy — akár laikus módon is — mindenki maga idézze fei vagy valamelyik műalkotás segítségével maga ragadja meg a Divina Commedia születésének körülményeit, hangulatát. Jómagam úgy gondolom, hogy a Ravenna kornyéken bolyongó Dantébán az akkor még lecsapolatian mocsarak gőzös kipárolgásainak megdöbbentő látványa idézhette fel a Purgatórium és a Pokol vízióknál tisztább képeit. A termek egyikében felfedezzük a ravennaiak szempontjából legértékesebb kiállítási tárgyat, egy régi faládát, oldalán a felirattal: Dantis poetae ossa (Dante, a költő csontjai). Ez a faláda rejtette csaknem négy évszázadon keresztül megában a költő csontjaitl S hogy megértsük, miért éppen ez a deszkákból összetákolt láda volt annak idején Dante "koporsója", egy kis történelmi kitérőt kell tennünk. Mint ismeretes, Dante 1265-ben született Firenzében. Már ismert íróként belevetette magát szülővárosa politikai életébe, de a mondás, hogy senki sem próféta a saját hazájában, rá is érvényes volt. Politikusként megbukott, szülővárosából száműzték (a firenzeiek ezt ma is bánjákl). Sok hányattatás után végül Ravenna fogadta be, s itt is halt meg 1321-ben. Sírja az akkori Ferencrendi kolostor — a mai Dante Központ —temetőjében volt. A firenzeiek később felismerték óriási tévedésüket, és maguknak követelték Dante holttestét. Megkezdődött a gusztustalan marakodás a költő csontjain. Az ügy az akkori pápa elé került, aki 1519-ben parancsba adta, hogy Dante földi maradványait szállítsák haza, Firenzébe. A csontoknak azonban egészen 1865-ig — Dante születésének 600. évfordulójáig, amikor újból keresni kezdték őket — nyomuk veszett. Ekkor találtak rá a már említett faládára, amelyet a ferencesek annak idején egyszerűen befalaztak. A csontokat aztán egy márvány urnában az üres sír fölé emelt mauzóleum szarkofágjára helyezték. Dante síremlékét egyébként Firenzében, a gyönyörű Santa Croce templomban is felfedezhetjük, amitől a történelemben kevésbé járatos turista zavarba jön — de mi már tudjuk, hogy a firenzei síremlék szimbolikus csupán. Ám térjünk vissza a Dante Központ Dante (Luigi Servolini xilográfiája, 1968) múzeumába, és haladjunk tovább, hogy megcsodálhassuk a Dante-évfordulók alkalmával kibocsátott bólyegremekműveket. Aztán a Divina Commedia különböző kiadásainak egy-egy példányát láthatjuk az 1300-as évektől napjainkig. Az utolsó teremben meglepetéssel vesszük tudomásul, hogy egy múzeumi alkalmazott tévékamerán keresztül mindvégig figyelte bolyongásainkat, ügyelve arra, nehogy valamelyik kiállítási tárgy a táskánkba vagy a zsebünkbe vándoroljon. Nevetünk, hiszen éppen az előbb — amikor feltűnt, hogy egyetlen teremben sem találkozunk a nálunk megszokott teremőrrel, aki menten ráförmed a látogatóra, ha az a kiállított tárgyhoz közelebb merészkedik — tárgyaltuk meg egymás között, hogy hogy lehetnek az olaszok ennyire könnyelműek. Vagy talán úgy megbíznak bennünk? A választ most a kamera adta meg. Az épületből kilépve újból az emléktárgyakat kínáló asztalt szemrevételezzük. Fájó szívvel gondolok az előbb látott kisplasztikákra. Vajon miért nem árulnak legalább másolatokat róluk? A kényszer hatására, hogy legalább valamilyen emlékeztetőt vigyek magammal, kiválasztok egy patinázott Dante-mellszobrocskát meg egy, a múzeum néhány kiállítási tárgyának fotójával illusztrált könyvet. A szobrocska jellegtelenségével tisztában vagyok, de amíg birtokomban lesz, mindig felidézi bennem a Dante Központban uralkodó, időtlenséggel és halhatatlansággal terhes atmoszférát. Melaj Erzsébet