A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-14 / 7. szám
FIGYELŐ Prágai mérleg Új esztendő beköszöntóvel az ember szinte akaratlanul is mérlegel, összegezi az elmúlt esztendő eseményeit, fejleményeit, eredményeit, kudarcait. Különösképpen akkor, ha a számvetés igénye nem csupán személyes indíttatású, hanem egy közösség részéről merül föl. Sőt, több közösség részéről, hiszen a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége — melyről az alábbiakban szó lesz — a kezdetektől tudatosan vallja, hogy része Csehszlovákia népének is. E sorok írójának viszonylag könnyű a helyzete, hiszen nemrégiben, az elmúlt esztendő vége felé, amikor is a Szövetség Prágában, a Magyar Kulturális Központban bemutatkozott a cseh közönségnek, a vezetőség tagjaként maga is részese volt annak a közös töprengésnek, melynek során a kis közösség számbavette azokat az eseményeket, tapasztalatokat, melyeket a szervezet megalapításától, 1990 tavaszától a legfontosabbnak tart. S így most örömmel teszek eleget az A Hót és a Bécsi Napló azon kedves kérésének, érdeklődésének, hogy Szövetségünk életéről alkalomadtán számoljunk be, hiszen hasonló közösségek lapjaként ezzel lehetőséget nyújtottak, hogy számot adjunk tevékenységünkről a csehszlovákiai magyarságnak, s egyben az egyetemes magyarságnak — vagy legalábbis ennek egy részének — is. E rövid beszámolóban a fentebb említett közösen kidolgozott értékelésből, összegezésből indulok ki, ragaszkodva a tényékhez, de vállalva a következtetések esetleges (óhatatlan?) szubjektivizmusát is. A Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége már pusztán a létrejöttével — tehát azzal, hogy nem egy már létező kulturális szervezet (a CSEMADOK) kereteiben kezdte el működését — annak a feltételezett önszerveződési alapelvnek próbált keretet teremteni, amely szerint a Cseh- és Morvaországban élő magyarok rendelkeznek olyan, a sajátos helyzetükből és történelmükből adódó közös tapasztalatokkal, amelyek a szervezkedést indokolttá teszik. Nem valamiféle elkülönülés, elhatárolódás vagy egyéb kicsinyes, földhözragadt szándék vezényelte a szervezet alapító tagjait: inkább annak tudata, hogy egy mélyebb egység csupán a különbözőségek elfogadásával, tiszteletben tartásával jöhet létre. 'Érted, nem ellened" — mondhatnánk a költővel —, s ha végigtekintünk a "háborúba ájult" délebbi területeken, a nyugtalan, az indulatokat még csak most erjesztő keleten: talán jogosan. Mert akinek megadatott kedvezőbb körülmények között, megértésben élnie ebben a bókótlen társaságban, annak kötelessége is ezt az állapotot minden erejével ápolnia! A csehek és a magyarok kapcsolatára nem a hosszú történelmi együttélés során kialakult kölcsönös előítéletek jellemzőek — erősítette meg beszámolójában Csémy Tamás elnökünk a programnyilatkozatunkbn is leszögezett megállapítást — mint inkább a nagyfokú tájékozatlanság. Közös múltunknak vannak borús mozzanatai — elég a második világháború utáni kitelepítésre utalnunk —, de már a két világháború közötti időszakban, tehát Csehszlovákia megalakulását követően is, számos szép példa mutatja — ezekből Rákos Péter tiszteletbeli elnökünk állított össze egy csokorravalót — az együttélés és egymás tiszteletének lehetőségeit. Az óvatosság nem megalkuvás, s nem is az eseményeket biztonságos^) távolságból szemlélő ember kényelmes "bölcsessége", inkább annak tudata, amit Sziklay László Illyés Gyulához írott levelében ekképp fogalmazott meg: "Aki másra gyűlölködik, az lehet harcos, de nem humanista. A harcos humanizmus ismeri a türelmet is, ha kell, nem hazudik, nem színlel, de várni tud. Éppen a közösségi intolerancia felszámolása érdekében." Szövetségünk hangot adott tiltakozásának a Szlovákiában elfogadott nyelvtörvénnyel szemben, s ugyancsak állást foglalt a népszavazás kiírása mellett is: a cseh politikai szervek megértéssel, illetve köszönettel fogadták nyilatkozatainkat. A cseh kormány elnöke delegációnkat két alkalommal is fogadta, s az erkölcsi támogatáson túl tavaly már némi anyagi támogatást is kaptunk, amely az idén remélhetőleg szükségleteinkkel arányosan, növekedni fog. Kulturális szervezet vagyunk, s lám, szinte végig csak politikáról esett szó — s ezzel el is értem rövid beszámolóm utolsó, s egyben legfájóbb pontjához. Szövetségünk közel kétéves fennállása óta ugyan kétségkívül tud némi eredményt felmutatni — elég csak az immár három csoportban folyó magyar nyelvoktatásra utalni, melyet gyermekek részére szerveztünk, vagy annak egy játékosabb formájára, amely bábszínház keretében folyik, illetve rendszeres (anya)nyelvművelői előadásainkra, a Rákóczi-emlóktábla megkoszorúzására, a szövetségi parlament magyar képviselőivel való találkozónkra stb. —, mindmáig nem sikerült azonban a csehországi diaszpórában élő magyarság tényleges igényeinek részletes feltárása. Az okok felsorolása meghaladná a beszámoló kereteit, elég, ha e helyütt csupán az anyagi nehézségekre utalok. Kapcsolatot teremteni a szétszórt magyarsággal eleddig csupán egy Tájékoztatónak elnevezett kiadvánnyal tudtunk, s ez mindmáig nem járt láthatóbb eredménnyel. Tagságunk alacsony létszámát nem kívánjuk mesterséges módon, öncélú toborzással bővíteni, kötelességünknek érezzük viszont, hogy valós képet szerezzünk a statisztika szerint Csehországban élő több mint húszezres magyarság igényeiről, érdekeiről. Ezt tekintjük a közeljövő egyik legfontosabb és legsürgetőbb feladatának, s lényegében elmondható, hogy egyben ez a felismerés, illetve a felismerés megvalósításához szükséges keret megteremtése eddigi tevékenységünk talán legfontosabb eredménye is: e felmérés végeredménye mutatja meg, milyen mértékű és természetű az igény Cseh- és Morvaországban a magyar nemzetiségi közösségi életre. Gál Jenő A HÉT 3
