A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-07 / 6. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY nem sajnáltam ki belőle a cukrot. Sokat tettem bele, hogy elvegye a hashajtó ízét. — Mi baj, főnök? Csak nem beteg? — kíváncsiskodott együttérző hangon Bólády Ica, miután Pusztaszeri már vagy harmadszor húzta el a csíkot az illemhely felé. — Valami baj van a gyomrommal. Állandóan kavarog. Hetek óta figyelem. Az üzemi koszt nem tesz jót nekem — nyögte, miközben átszáguldott a hosszú folyosón. De szép, tréfacsináló időszak volt az! — villant át Fanni agyán, aztán azon kezdett gondolkodni, vajon hogyan is jutott mindez eszébe. Nem tudott rájönni. A kórházba érve dr. Šimákot a megbeszélt időpontban a szobájában találta. Fanni láttán felderült addig komor ábrázata. Az asszony úgy érezte, merev, nagyképű és kenetteljes, pedig egy szót sem szólt. Egy mozdulattal betessékelte a szobába. Lassan, komótosan főzött egy kávét. Fanni megnézte az óráját: tíz percig tartott, amíg kimosta a csészéket, feltette a vizet forrni, kimérte a csészékbe a kávét... tálalta. Ezalatt mindketten csendben voltak. Fanni úgy érezte ez póz a férfi részéről előre előkészített koreográfia, s ezért nem szólt. Simák, háttal állva Fanninak, csak amúgy a foga között szűrve a szót, egyetlen mondatot fűzött a csendbe, úgy, mintha azt mondaná: kellemes időnk van ma. — Magának nagyon szép lába van — mondta Simák, s előtte csend, utána csend. Fannit elképesztette ez a szemtelenség, amely objektíve biztosan nem volt az, hanem ártatlan, vagy egyenesen kedves megnyilatkozás, de Fannit felháborította, mert nem számított rá. A férfi még mindig háttal állt neki, a forrázással bíbelődött, az asszony meg nem szólt. Egyszerűen semmi sem jutott az eszébe. Dühítette, mert zavarba hozta ez a nagyképű mészáros, ez a felcser. Tulajdonképpen mit képzel magáról? Valaha tényleg szép volt a lába. Még most is az, de ez a bicegés... A csend kezdett kínossá válni. Simák letette elé a tálcát a gőzölgő kávéval, aztán konyakot öntött, de csak Fanninak. Ránézett, s mosolyogva csak ennyit kérdezett: — Nos? Fanni úgy érezte, megmt mattot kapott. Mert mi az, hogy "nos"? Ő úgy képzelte el, hogy amint belép, Šimák már szórni is fogja az adatokat az intézményről, behívja Goldit, esetleg betessékeli a klinika főnökéhez, a híres Kysucký professzorhoz is, aki jól sikerült sebészeti beavatkozásokról beszél majd neki, régi kórlapokból böngész elő említésre méltó eseteket, a műtőbe is bepillantanak (ennek az elmaradását azért nem sajnálja!), a betegek köszönő, szívszaggató leveleiből is felolvas majd neki Simák, de azért nyíltan beszélnek a kudarcokról is, a nemtörődömségről, a műhibákról, a mocsokról, amely főleg a mellékhelyiségekre jellemző, a hálapénzről, az új egészségügyi rendszerről stb. Ehelyett nagyon tartalmas "eszmecserét" folytatnak a csendről, a női láb milyenségéről, s mindez egy hatalmas kérdésben csúcsosodik ki: "Nos"? — Mi az, hogy nos? — nyögte ki Fanni, s fülig pirult, aztán meg attól lett melege, hogy ilyen hülye még soha nem volt. — Maga gazember — csúszott ki a száján. — Miért? — komorodott el Simák. — Valami rosszat mondtam? Képzelje, a szeme is szép! No és? Megbántottam? Netán szemtelenkedtem? Egy ujjal sem nyúltam magához, pedig lehet, hogy szeretné. Fanni mélyen hallgatott. Elfojtott méreg keringett benne, de a "mit képzel, én tisztességes nő vagyok” álarca mögül néha-néha kíváncsian kandikált ki megsértett leikecskéje. Simák tudta ezt, s nem erőltette tovább a dolgot. Azért sem. Rátért a lényegre. Fanni enyhe csalódást érzett, de a téma érdekessége elterelte a figyelmét a női mivoltját ért "attrocitástól", amelyben mélyen elrejtve volt azért némi kellemesség is. — Ha akarja, megbeszélhetjük, s legközelebb bevihetem az egyik műtőbe is. Kibírja? Maga erős nő... — Ha nem haragszik, ettől eltekinthetnénk — tette hozzá Fanni rémülten. — Goldschmidttel mikor beszélhetnék? Gondolom szépen kiegészítené mindazt, amit maga már elmondott nekem. — Be kell vallanom, tévedtem. Goldschmidt nem óhajt magának nyilatkozni. Azt mondta, szívesen meghívja egy italra, de nem kíván a cikkébe kerülni. Úgy tűnne fel, mintha ezzel háláltatná meg a műtétet. S különben is. még mindig a betege. "Ilyen is van?" — gondolta Fanni. — Már itt kellene lennie Müller docensnek, akit maga nem ismerhet. Most tért haza egy hosszabb külföldi tanulmányúiról. Kiváló szakember, bár a modora egy kicsit nyers. De nem mindig. Goldschmidt parancsára ő lesz a maga másik riportalanya. Mindent megmutat, mindenhová elvezeti, ha szükséges lesz. Nem tudom, hol van eddig. Ha rövid időn belül nem jön meg, itt kell hagynom, egyedül. Várja meg. __ Fanni az órájára pillantott, látta, hogy Simák egyre idegesebb, mert sürgeti az idő. — Menjen csak. Ha negyedórán belül nem jön meg, elmegyek, és jelentkezem máskor. — Ennek ón is örülnék — nevette el magát Šimák. — Ugye nem haragszik azért a rettenetesen merész megjegyzésemért? — Á, dehogy. Még jól is esett. Hülye voltam. — Szép, hogy beismeri. Megyek. Agyő, kislány! "Kislány az öreganyád tórdekalácsa" — gondolta Fanni, de már nem haraggal. Kint besötótedett. Meggyújtotta az egyik fénycsövet. Hideg neonfóny ömlött végig a kis szobán. Tizenöt perc elmúltával nagyon unni kezdte a várakozást, s éppen szedelózködni készült, amikor kinyílt az ajtó. — Müller vagyok — mondta köszönés helyett a magas, tagbaszakadt, ám végképp nem kövér ötvenes férfi. Fanni ráemelte a tekintetét, szemügyre vette a neonfényben nagyon sápadtnak tűnő fórfiarcot. Müller doktor rendkívül fáradtnak látszott. — Tudok magáról mindent, ne kezdje az elején — mondta, látva, hogy Fanni meg akar szólalni. — Doktor úr, eljöhetek máskor is... — Nem, maradjon, intézzük el most. Nem szeretek semmit sem halogatni. Üljön le... Nem oda a heverőre, a fotelba. A heverőre ón fekszem! — ? — Ez a műtét nagyon kidöglesztett. Tíz percre vógignyúlok. Maga addig tartsa a száját. — Hát ez nagyon viccesl — szólalt meg Fanni rögtön. —így sem készítettem még riportot! Majd ezt is beleveszem, jó? — jegyezte meg epésen, s már vette is a kabátját, de a férfi benyomta a fotelba. Ő maga vógignyúlt az ágyon, hanyatt feküdt, behunyta a szemét és hallgatott. Fanni elképedve ült, mindenfajta közlési vágy eltűnt belőle. Nézte az idegen férfit. Még sohasem látott ilyen csúnyán szép arcot. Nem tudta levenni róla a szemét, s olyasmit tett, amire később ő maga sem talált semmiféle magyarázatot. Talán a helyzet abszurditása váltotta ki belőle, hogy nesztelenül felálljon, odamenjen a behunyt szemű, fekvő férfihoz, s két puha tenyerével lassan vógigsimítsa mindkét arcát. (Folytatjuk) A HÉT 19
