A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-02-07 / 6. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY SZERDAHELYI TAMÁS I ............. ■* Amióta Tóth Zsiga hazaköltözött Nemes­laposra, úgy érezte, teljesen megváltozott az élete. Szabad, mint a madár, mintha megfiatalodott volna. Tele volt tervvel, reménységgel. Minden reggel úgy ébredt, mint aki meg akarja váltani a világot. Sokszor éjjel sem tudott aludni, csak for­golódott az ágyában, néha felkelt, a kony­hában rágyújtott egy cigarettára és a soron következő elintézni valókon törte a fejét. Az agya lázasan dolgozott. Nem vette észre önmagán, ám a közelében élőknek egyre furcsább lett szokatlan túlfűtöttsége. Mintha belső láz gyötörné, a "most vagy soha" vélt tétje nem hagyta nyugton. Az egyik éjszaka is éppen fel-alá járkált a konyhában, amikor az anyja megjelent az ajtóban. A régi, családi fekete "belliner" kendőt csapta a vállára. Zsiga hirtelen meglepődött, mert az éjszakai homályban nagyon öregnek és töpörödöttnek tűnt fel előtte az anyja. Ebben a korban az alvás bizony nem rózsaszínű és nem tejszagú, hanem fekete és gyötrő, amely az arcon felejti rovátkás, gyűrött "kézjegyét". — Mi baj, fiam? Miért nem alszol me­gint? — megelőzte kérdésével a fiát. — Semmi baj, anya, csak gondolkozom, rengeteg a tennivaló... — Nem várhatna holnapig? — Nem, édesanyám, mert éppen most számoltam át, hogy ha a csordakúti föl­dünkbe csak kukoricát vetnék, akkor... — Hol van az még, Zsiga?! Hadd el most ezt, menj inkább aludni, fiam — szakította félbe mondanivalóját. Ettől szokott aztán Zsiga a falra mászni, ha nem hagyják végigmondani, amit akar. A volt munkahe­lyén is ezzel tudták a legjobban kiborítani. Persze most is rögtön felment benne a pumpa. A következő mondata már egé­szen másról szólt, üvöltve pattogtatta a szavakat: — Mert engem senki sem akar végig­hallgatni, még a tulajdon anyám sem! Mert énrólam az utóbbi időben elterjedt, vagy elterjesztették, hogy légvárakat építek. Hát nem értik, édesanyám? Visszakapjuk a földünket! A jussunkat... A magunkét, az enyémet... Hát hogy magyarázzam? — ordította, s a fejét az arcába temette. — Hát hogy lehet az, hogy ón ezt magukkal nem tudom megbeszélni? Apa sem úgy figyel rám, ahogy kellene. Ha Simó nagya­pám élne, ő tudná, mit kell tenni. Mert ő igazi paraszt volt, nem Irodakukac, mint most egyesek. — Ó sem lenne most okosabb, mint te, fiam. Mérnök vagy, ez a tanult mestersé­ged — mondta halkan az anyja. — Csak ne gyötörnéd magad ennyire, Zsiga. Félte­lek. Ölöd magad, közben meg elfelejtesz 18 A HÉT feleséget keresni magadnak, megszerződ a földet, de kinek? Nekünk már nem kell. A munka nem szalad el, az megvár. Hetek óta figyellek. Nincs maradásod itthon. Já­rod a falut, a lábadon hordod el az időd. Tervezgetsz, isten tudja, kikkel szervez­kedsz. Te tudod, fiam, mit csinálsz. De ne tedd tönkre magad! Az istenért... — De anyuka, amikor nem tudok alud­ni... Tudod, a füzesi laposon lévő nagy darab földünk... épp a szövetkezeti tábla kellős közepén van. Nem tudom, hogy tudom majd visszaszerezni. Beszéltem már az elnökkel, azt mondja, ha rákerül a sor, mást is adhat helyébe... De amikor nekem az kell... amin a nagyapám szán­tott... Nekem az jár... — Nem mindegy, fiam? Föld, föld... Ha hasonlót adnának, isten neki... — Édesanyám, maga tudja a legjobban, hogy még egy olyan föld nincs Nemesla­poson... Hát ezért nem tudok ón aludni. Meg más miatt sem. Azt mondta az elnök, ha arra kerül a sor, bérbe adhatnám nekik ezt a földet. Hát azt már nem! Nem azért költöztem haza, nem azért rúgtam fel az egész eddigi életemet, nem azért váltam el... — Igazad van, Zsiga — hagyta rá az anyja, mert érezte, ahhoz a ponthoz érkez­tek, amikor már nem lehet ellentmondani a fiának, mert az ismét felkorbácsolná az indulatait. Rá kell hagyni mindent, akár igaza van, akár nem. — Jól van, fiam, csak menj már aludni, mert reggel korán kell kelned. Jóska bácsi már ötkor zörget a szónatartó ügyében. Menj, fiam. Zsiga elnyomta a cigarettát. Az iménti indulatos kifakadásának nyoma sem volt már. Hagyta, hogy az anyja betakarja az ágyban, megsimogassa immár őszülő fürt­jeit, mint régen, gyermekkorában. Elmúlt a "vihar", s most már az sem ingerelte, amikor az anyja szomorúan megjegyezte: — Sovány vagy, fiam. Amióta hazajöttél, rengeteget fogytál, mert emészted magad. Nem lesz ez így jó... Meg kellene nősül­nöd. Ha meghalunk, egyedül maradsz. Ki viseli gondod? — Igaza van — mondta Zsiga csende­sen, s amikor az anyja betette maga mögött az ajtót, s ő nyitott szemmel bámult a sötétbe, elgondolkozott azon, hogy va­jon Kati, akiből nemsokára ápolónő lesz, s akiben végül is oly sok megértés és szere­tet van, miért nem simogatta meg néha úgy, mint a mama most? Csak idegenek­nek képes adni a szeretetóből? Talán a túl nagy korkülönbség tartotta vissza ettől, mert reá, a jóval idősebbre szinte kötele­zően fel kellett nézni? Mindegy most már — állapította meg magában. Érezte, sze­mébe "álomgaz" került. Lecsukta hát fá­radt szemét. Vele együtt elszenderültek szópremónyű álmai is, hogy másnap haj­nalban frissen álljanak csatasorba az élet nagyon is reális küzdelmeiben. Fanni már kétszer elhalasztotta a Simák doktorral való randevút, mert a találkozás célja nem volt számára teljesen világos. Nem tudta, hogy az orvos ki akar-e vele kezdeni, s riportkészítés ürügyén akar-e vele találkozni, vagy pedig az Esti Szó valamelyik számában valóban látni szeret­né a kórházáról és természetesen a róla szóló írást. Egyik sem tisztességes elkép­zelés, de lássuk a medvét — gondolta Fanni. A mai délutánt Simákra pazarolja, holnap meg — Pusztaszeri külön kívánsá­gára — elkészíti az interjút Borza Erzsé­bettel a Demokratikus Baloldal Pártjának az egyik vezetőjével arról, vajon mi a véleménye a jelenlegi privatizációs gya­korlatról és elképzelésekről. Mivel Fanni meglehetősen "lírai" alkat volt, nem na­gyon ujjongott, amikor tömény politikai, s még inkább gazdasági természetű cikket kellett írnia. De hát Pusztaszerinél nincs apelláta. Egyszer próbált ellentmondani, mégis el kellett utaznia Mártonba, ahová aztán a baleset miatt mégsem jutott el. Pusztaszerit persze ez végképp nem ér­dekli. Visszajáró kedvenc közhelyeként hangoztatja szinte minden értekezleten, hogy egy közepes újságírónak is minden témáról tudnia kell írni. "Ha holnap mind­annyiunk kávéjába nagy adag Darmolt szórnának is" — szellemeskedett —, "s mi ezért valahányan házhoz lennénk kötve, az Esti Szónak — színes tartalommal — aznap is meg kellene jelennie". A kollégák már kívülről fújták eme szellemdús mon­dását, s azt elősegítendő, hogy egyszer már ők is röhöghessenek rajta, ne csak a szerző, megkérték Bólus öreg titkárnőjét, Etus nénit, hadd csöppentsenek már bele a főnök kávéjába vagy huszonöt csepp Guttalaxot. Mondani sem kell, hogy Etus­­ka nagyon nehezen állt rá a dologra, ám mivel a szert ő is használta bélrenyheség ellen, ráállt, gondolván: ártatlan tréfa az egész. — De ón semmiről sem tudok! — mond­ta még akkor is, amikor egy szép téli reggelen felszolgálta főnökének a Guttala­­xos kávét. — No mi van? Megitta? — kíváncsisko­dott Karesz meg Sárkány Tünde. — Még meg is dicsért, hogy most végre

Next

/
Thumbnails
Contents