A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-07 / 6. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY SZERDAHELYI TAMÁS I ............. ■* Amióta Tóth Zsiga hazaköltözött Nemeslaposra, úgy érezte, teljesen megváltozott az élete. Szabad, mint a madár, mintha megfiatalodott volna. Tele volt tervvel, reménységgel. Minden reggel úgy ébredt, mint aki meg akarja váltani a világot. Sokszor éjjel sem tudott aludni, csak forgolódott az ágyában, néha felkelt, a konyhában rágyújtott egy cigarettára és a soron következő elintézni valókon törte a fejét. Az agya lázasan dolgozott. Nem vette észre önmagán, ám a közelében élőknek egyre furcsább lett szokatlan túlfűtöttsége. Mintha belső láz gyötörné, a "most vagy soha" vélt tétje nem hagyta nyugton. Az egyik éjszaka is éppen fel-alá járkált a konyhában, amikor az anyja megjelent az ajtóban. A régi, családi fekete "belliner" kendőt csapta a vállára. Zsiga hirtelen meglepődött, mert az éjszakai homályban nagyon öregnek és töpörödöttnek tűnt fel előtte az anyja. Ebben a korban az alvás bizony nem rózsaszínű és nem tejszagú, hanem fekete és gyötrő, amely az arcon felejti rovátkás, gyűrött "kézjegyét". — Mi baj, fiam? Miért nem alszol megint? — megelőzte kérdésével a fiát. — Semmi baj, anya, csak gondolkozom, rengeteg a tennivaló... — Nem várhatna holnapig? — Nem, édesanyám, mert éppen most számoltam át, hogy ha a csordakúti földünkbe csak kukoricát vetnék, akkor... — Hol van az még, Zsiga?! Hadd el most ezt, menj inkább aludni, fiam — szakította félbe mondanivalóját. Ettől szokott aztán Zsiga a falra mászni, ha nem hagyják végigmondani, amit akar. A volt munkahelyén is ezzel tudták a legjobban kiborítani. Persze most is rögtön felment benne a pumpa. A következő mondata már egészen másról szólt, üvöltve pattogtatta a szavakat: — Mert engem senki sem akar végighallgatni, még a tulajdon anyám sem! Mert énrólam az utóbbi időben elterjedt, vagy elterjesztették, hogy légvárakat építek. Hát nem értik, édesanyám? Visszakapjuk a földünket! A jussunkat... A magunkét, az enyémet... Hát hogy magyarázzam? — ordította, s a fejét az arcába temette. — Hát hogy lehet az, hogy ón ezt magukkal nem tudom megbeszélni? Apa sem úgy figyel rám, ahogy kellene. Ha Simó nagyapám élne, ő tudná, mit kell tenni. Mert ő igazi paraszt volt, nem Irodakukac, mint most egyesek. — Ó sem lenne most okosabb, mint te, fiam. Mérnök vagy, ez a tanult mesterséged — mondta halkan az anyja. — Csak ne gyötörnéd magad ennyire, Zsiga. Féltelek. Ölöd magad, közben meg elfelejtesz 18 A HÉT feleséget keresni magadnak, megszerződ a földet, de kinek? Nekünk már nem kell. A munka nem szalad el, az megvár. Hetek óta figyellek. Nincs maradásod itthon. Járod a falut, a lábadon hordod el az időd. Tervezgetsz, isten tudja, kikkel szervezkedsz. Te tudod, fiam, mit csinálsz. De ne tedd tönkre magad! Az istenért... — De anyuka, amikor nem tudok aludni... Tudod, a füzesi laposon lévő nagy darab földünk... épp a szövetkezeti tábla kellős közepén van. Nem tudom, hogy tudom majd visszaszerezni. Beszéltem már az elnökkel, azt mondja, ha rákerül a sor, mást is adhat helyébe... De amikor nekem az kell... amin a nagyapám szántott... Nekem az jár... — Nem mindegy, fiam? Föld, föld... Ha hasonlót adnának, isten neki... — Édesanyám, maga tudja a legjobban, hogy még egy olyan föld nincs Nemeslaposon... Hát ezért nem tudok ón aludni. Meg más miatt sem. Azt mondta az elnök, ha arra kerül a sor, bérbe adhatnám nekik ezt a földet. Hát azt már nem! Nem azért költöztem haza, nem azért rúgtam fel az egész eddigi életemet, nem azért váltam el... — Igazad van, Zsiga — hagyta rá az anyja, mert érezte, ahhoz a ponthoz érkeztek, amikor már nem lehet ellentmondani a fiának, mert az ismét felkorbácsolná az indulatait. Rá kell hagyni mindent, akár igaza van, akár nem. — Jól van, fiam, csak menj már aludni, mert reggel korán kell kelned. Jóska bácsi már ötkor zörget a szónatartó ügyében. Menj, fiam. Zsiga elnyomta a cigarettát. Az iménti indulatos kifakadásának nyoma sem volt már. Hagyta, hogy az anyja betakarja az ágyban, megsimogassa immár őszülő fürtjeit, mint régen, gyermekkorában. Elmúlt a "vihar", s most már az sem ingerelte, amikor az anyja szomorúan megjegyezte: — Sovány vagy, fiam. Amióta hazajöttél, rengeteget fogytál, mert emészted magad. Nem lesz ez így jó... Meg kellene nősülnöd. Ha meghalunk, egyedül maradsz. Ki viseli gondod? — Igaza van — mondta Zsiga csendesen, s amikor az anyja betette maga mögött az ajtót, s ő nyitott szemmel bámult a sötétbe, elgondolkozott azon, hogy vajon Kati, akiből nemsokára ápolónő lesz, s akiben végül is oly sok megértés és szeretet van, miért nem simogatta meg néha úgy, mint a mama most? Csak idegeneknek képes adni a szeretetóből? Talán a túl nagy korkülönbség tartotta vissza ettől, mert reá, a jóval idősebbre szinte kötelezően fel kellett nézni? Mindegy most már — állapította meg magában. Érezte, szemébe "álomgaz" került. Lecsukta hát fáradt szemét. Vele együtt elszenderültek szópremónyű álmai is, hogy másnap hajnalban frissen álljanak csatasorba az élet nagyon is reális küzdelmeiben. Fanni már kétszer elhalasztotta a Simák doktorral való randevút, mert a találkozás célja nem volt számára teljesen világos. Nem tudta, hogy az orvos ki akar-e vele kezdeni, s riportkészítés ürügyén akar-e vele találkozni, vagy pedig az Esti Szó valamelyik számában valóban látni szeretné a kórházáról és természetesen a róla szóló írást. Egyik sem tisztességes elképzelés, de lássuk a medvét — gondolta Fanni. A mai délutánt Simákra pazarolja, holnap meg — Pusztaszeri külön kívánságára — elkészíti az interjút Borza Erzsébettel a Demokratikus Baloldal Pártjának az egyik vezetőjével arról, vajon mi a véleménye a jelenlegi privatizációs gyakorlatról és elképzelésekről. Mivel Fanni meglehetősen "lírai" alkat volt, nem nagyon ujjongott, amikor tömény politikai, s még inkább gazdasági természetű cikket kellett írnia. De hát Pusztaszerinél nincs apelláta. Egyszer próbált ellentmondani, mégis el kellett utaznia Mártonba, ahová aztán a baleset miatt mégsem jutott el. Pusztaszerit persze ez végképp nem érdekli. Visszajáró kedvenc közhelyeként hangoztatja szinte minden értekezleten, hogy egy közepes újságírónak is minden témáról tudnia kell írni. "Ha holnap mindannyiunk kávéjába nagy adag Darmolt szórnának is" — szellemeskedett —, "s mi ezért valahányan házhoz lennénk kötve, az Esti Szónak — színes tartalommal — aznap is meg kellene jelennie". A kollégák már kívülről fújták eme szellemdús mondását, s azt elősegítendő, hogy egyszer már ők is röhöghessenek rajta, ne csak a szerző, megkérték Bólus öreg titkárnőjét, Etus nénit, hadd csöppentsenek már bele a főnök kávéjába vagy huszonöt csepp Guttalaxot. Mondani sem kell, hogy Etuska nagyon nehezen állt rá a dologra, ám mivel a szert ő is használta bélrenyheség ellen, ráállt, gondolván: ártatlan tréfa az egész. — De ón semmiről sem tudok! — mondta még akkor is, amikor egy szép téli reggelen felszolgálta főnökének a Guttalaxos kávét. — No mi van? Megitta? — kíváncsiskodott Karesz meg Sárkány Tünde. — Még meg is dicsért, hogy most végre
