A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-02-07 / 6. szám

ÉLŐ MÚLT

SORSOK

Derűs

percen

■ Meséli a fáma, hogy Petőfi vándorlásainak idején egyszerre csak a Tiszapartra ért. Szeretett volna átjutni a túloldalra, de nem volt egy fityingje sem, hogy megfizesse a révészt. Leült a parton, törte a fejét, mit csináljon. Végül mentő ötlete támadt. Odaballag a révészhez.

— Bácsikám, igaz hogy nincs pénzem, de ha átszállít a túlsó partra, olyan tanácsot adok fizetség helyébe, hogy hasznát veszi egész életében.

Az öreg révész töpreng egy kicsit, majd bólint.

— Rendben van, uram. Halljam a tanácsot!

— Előbb vigyen át a Tiszán.

— Megtehetem. De be ne csapjon!

A révész azon nyomban átszállította

a költőt, s a túlsó parton kíváncsian kérdezte.

— Szóval mi az a tanács, amit az ifjúr adni akar?

Petőfi mosolyogva veregette meg az öreg vállát.

— Tanácsom a következő. Meg ne tegye még egyszer, hogy valakit ingyen szállít át a Tiszán. Mert akkor előbb-utóbb éhen hal.

A révész bosszúsan vakarta meg a fejét, egy kacskaringósat is megeresztett, de Petőfi akkor már messze járt.

Jókai meg Gyulai Pál mindig óvődtek egymással. A félelmetes kritikus gyakran legorombította a mesemondó regényeit. Ha találkoztak — összeszórakoztak. Egyszer Gyulai meglátogatta a lakásán a mesemondót. Beszélgettek. vitatkoztak, majd kimentek a kertbe, és sétálgattak. Gyulai a virágok között megpillantott egy táblát. Ez volt ráírva: Szemnek mindent, kéznek semmit!

— Szóval nem szakíthatok egy szál virágot?

Jókai némán intett a tábla felé.

Gyulait fölötte bosszantotta a tábla felirata, törte is a fejét, hogyan tréfálja meg az írót. Egyszerre csak elmosolyodott. Hirtelen négykézlábra ereszkedett, és leharapott egy liliomot.

— Látod, Móric, kézzel nem nyúltam hozzá, mégis megszereztem a virágodat.

Jókai elképedt a merénylet láttán, de aztán feltalálta megát.

— Tudod, Pali, ón azt a táblát nem a marháknak tettem ki.

Kiss József, a hírneves költő agyafúrt ember volt. Szerette a pénzt, volt is

neki, mégis folyton siránkozott, hogy milyen szegény, milyen koldus. Folyton tarhálta a gazdagokat, így hát csurrantcsöppent neki. Gyakran meglátogatta Lánczy Leót, a kiváló bankárt is. Ez a Lánczy, egyízben, amikor a bankba indult, benézett kedvelt csemegekereskedésébe, ahol megpillantott egy ananászt.

— Mennyibe kerül ez a tök? — kérdezte a bankár.

— Harminc forintba, nagyságos uram — felelte készséggel a kereskedő.

Lánczy bankár létére drágállotta az ananászt.

Szó nélkül kifordult az üzletből, és ment a bankjába. De alig ült le íróasztalához, jelentik, hogy Kiss József, a Hét szerkesztője szeretné tiszteletét tenni.

— Ha már itt van, akkor jöjjön be! — mondta titkárának.

Kiss József ajtóstól rontott be, s nyomban arról panaszkodott, milyen nehéz az élet, mennyi adóssággal terhelve bukdácsol a Hét.

— A lényegre, barátom, a lényegre!

A költő nem kérette magát, nyomban

kipakolt.

— Mivel annyira megdrágult minden, a nyomda, a papír, a hirdetések árát is emelni kell, így a bank hirdetését is. Lánczy csóválgatta a fejét, de hogy megszabaduljon a költőtől, beleegyezett, több átalányt fizet a hirdetésekért. Kiss József elégedetten távozott.

Mikor Lánczy Leó haza indult bankjából, megint eszébe jutott az ananász. Betért az üzletbe, hogy mégiscsak megveszi. De az ananászt már nem találta.

— Vajon ki vette meg azt az ananászt, amelynek az árát én soknak tartottam? — kérdezte a kereskedőtől.

— Dél felé járt itt Kiss József nagyságos úr, a szerkesztő. Ó csomagoltatta be — mondta a kereskedő a sóbálvánnyá merevedett bankárnak.

Tompa Mihály, hanvai pap korában a hívektől kapott fölös búzáját beszállította a szombati vásárba. Sokan megálltak a szekere mellett, ám drágállották a búzát. Végtére éppen az egyik híve ereszkedett alkuba, de vele sem tudott a költő-pap megegyezni. Alkudoztak, alkudoztak, végül a hevesvérű hívő ráförmedt Tompára:

— Hallja-e, tiszteletes uram! Adja ide azt a búzát olyan áron, amilyet ígértem, hiszen az ón búzám is köztük van.

Ám Tompa is talpraesett választ adott a gazdának:

— Nézze csak, atyámfia, ha a maga búzája is köztük van, ám válogassa ki, és vigye el Isten hírével. Ingyen odaadom.

A leforrázott hivő legyintett, és bosszúsan odébbállt.

D. Gy.

Ki ajobb ember?

Ülünk az egyik Lévai járásbeli iskola udvarán a csinos, kedves, igazi, katedrára termett tanító nénivel, és beszélgetünk. Csak az örömeit emlegeti, az aranyos tanítványokat, a kellemes, szívet melengető sikereket, mintha baj, bosszúság nem is lenne a világon. Jólesik hallgatni őt, lelkesedését, odaadását, elragadtatását... Miközben beszélgetünk, még a körülöttünk sündörgő tanítványaihoz, a jövő-menő lányokhoz, fiúkhoz is van egy-egy barátságos szava. Csak örülhet az a gyerek, akinek ilyen tanító nénije van — fogalmazódik meg bennem.

Hosszabb töprengésre azonban nincs idő, mert felénk tart egy szőke, copfos, apró lányka egyik kezében, a vállán átvetve gyönyörű népviseleti ruhát szorongat. Amikor közelebb ér, akkor látjuk, hogy értelmes szeme tele könnyel, és nagyokat hüppög.

— Hát te, Piroska, miért itatod az egereket? — szól rá anyáskodva a tanító néni.

— Mert a Pisti csúfol... — hangzik a válás? sűrű szipogások közepette.

— És miért csúfol? — faggatózik a tanító néni.

— Merthogy ón a népi tánccsoportba járok és az olyan cikis, hogy ilyen ódivatú rongyokban lépünk fel, meg hogy régi, elavult énekeket énekelünk és nem moderneket...

— Ugyan, Piroska, rá se ránts! Hidd el, nagyon szép, amit ti csináltok... Emlékezz csak, mennyi tapsot kaptatok legutóbb is... Én is pirosra tapsoltam a tenyerem — vigasztalja tovább Piroskát.

— Igen, csakhogy a Pisti azt is mondta, hogy ón nem értek a modern dolgokhoz, es ezentúl nem mehetek hozzájuk videózni. Márpedig az anyukám azt mondta, hogy elég neki kenyérre keresni, nekünk sohasem lesz videónk... — mondja szomorú szívvel a kislány.

Erre mindketten meghökkentünk, a tanító néni meg én is.

— Hát annyira jó az a videózás, Piroska? — töri meg a csendet a tanítónő.

— Nagyon jól És tetszik tudni, ma már minden jobb embernek van videója. De nekünk nem lesz — villantja ránk bánatos szemét, majd odébbáll, vállán himbálva a gyönyörű ruhát.

— Akkor ón sem vagyok jobb ember, meg úgy látszik, egy darabig nem is leszek, mert videóra nekem sem telik, nem csak Piroskáóknak — mondja lemondóan a tanító néni. — Csak mikor fogják már megérteni ezek a kis nebulók, hogy nem ez, nem ezek teszik az embert! Sok még a teendőnk! — szól meggyőződéssel. Egyetértőén rábólintok, és nem is tudom Piroskát vagy a tanító nénit sajnáljam jobban...

______________Benyák Mária

A HÉT 15