A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-03 / 1. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY

Fanni azt gondolta, hogy a kényszerpihenő után gyorsan akklimatizálódik majd a szerkesztőségben. Amikor a kórházban napokig mozdulatlanul kellett feküdnie, sokat gondolt a szerkesztőségre is. Az Esti Szó-ban zajló élet, az apró örömök, bosszúságok és intrikák, amelyek hajdanán oly közelről érintették, a kórházból szemlélve nevetségeseknek, parányiaknak és távoliaknak tűntek fel neki. Fanni nem akarta, hogy a végeredményben szánalmasan jelentéktelen dolgok ismét közelről érintsék, beleszóljanak az életébe, alakítsák a kedélyét. Mégsem tehetett ellenük semmit.

Kora délután érkezett a szerkesztőségbe. Otthon egy cikket fejezett még be. Csörgő Zsuzsa kiállításáról írta meg észrevételeit egy miniesszének is beillő Írásban. Mindig vonzotta a képzőművészet. Még a legnagyobb hajtás idején is időt szakított arra, hogy a legérdekesebb tárlatokat megnézze. A szerkesztőségbe érve bekukkintott a "nagyszobába", ahol kisebb csoportosulás várt arra, hogy Karesz kinyisson egy konyakos üveget.

— Kinek van születésnapja? — kérdezte Fanni mosolyogva.

— Szerdahelyinek most jelent meg a riportkönyve, s felvette a honoráriumot. Nem elég ok az ünneplésre? Nem kell ide születésnap, meg névnap — harsogott Bélády Ica. — Gyere Fancsa! Igyál te is! Nem a gyomrodat műtötték. A lábadnak meg kimondottan jót tesz a konyak. Táncra perdülsz...

— Persze, ha bekonyakozom, utána botladozva mehetek majd haza — tette hozzá bosszúsan Fanni. Nem szerette a szerkesztőségi ivászatokat. Amíg egy üvegre tíz-tizenöten voltak, elment a dolog. A baj ott kezdődött, amikor összedobtak piára. Most még csak az elején tartottak.

— Tamás hol van? — kérdezte Karesz.

— Majd jön! A főszerkesztő hívatta. Valahogy igen zabos volt Pusztaszeri — állapította meg Tünde.

Alig tartotta oda Fanni is a poharát a konyaköntő Karcsinak, Tamás már meg is jelent a szobában, meglehetősen feldúlt volt, s furcsa módon betette maga mögött a szárnyas tölgyfaajtót.

— Mit akart Bélus? — kíváncsiskodott Bélády Ica.

— Mit tudom ón? Érkezett egy levél a szerkesztőségbe... Biztosan olvassátok A Hét-ben azt a szörnyű, folytatásos regénynek nevezett micsodát, a Vég nélküli történetet...

— Amit ugyan te írsz Tamáskám — 18 A HÉT

tette hozzá Karcsi sokatmondó hangsúllyal.

— Szóval ez az! Nem ón írom. A negyedik folytatásnál vettem észre, jobban mondva figyelmeztettek, hogy a nevem alatt fut a regény. Utánanéztem, beszéltem a főszerkesztővel, állítólag álnév. Elnézést kértek tőlem, véletlen baklövés a névazonosság, de most már nem lehet változtatni rajta. Ki kell várni, amíg befejeződik a regény, vagy megszűnik a lap...

— Tamáska, és mi ezt higgyük el neked?! Nem vagy te olyan hülye, hogy ne tiltakozz már az elején. Itt valami bűzlik. Neked ehhez valami közöd van.

— Pusztaszeri is ezt mondta, de tévedett.

— Akkor te egy nagy barom vagy, ha hagyod, hogy a neved alatt jelenjen meg a regény a konkurens lapban.

— És méghozzá milyen regény! — szólt közbe gúnyosan Karesz.

— Még jó, hogy annak idején nem mentünk bele, hogy nálunk is közöljünk valami hasonló förmedvónyt. Pedig te Ica, meg Ágoston tata nagyon kötöttétek az ebet a karóhoz ezügyben — tette hozzá halkan Fanni.

— Képzeljétek! Nekem tetszik a Vég nélküli történet — csattant fel Ica, mint akinek a hátsójába szúrtak. — Nem lehet örökké Cselényi Aleatoriáját olvasni. Kell az embereknek, az olvasóknak valami egyszerű, langyos olvasmány. Egy kis szerelem, egy kis bonyodalom, tömény romantika, ugye Tamáska? — kezével beletúrt Tamás ritkuló fürtjeibe.

— Hiába célozgatsz! Pusztaszeri most nagyon dühös rám. Nem a regény miatt, hanem amiért A Hét-ben közölték, vagyis állítólag közöltem. Ezt már a víz sem mossa le rólam. Ez a levél jól betette nekem az ajtót. Most mit kezdjek vele?

— Mutasd! — nyúlt érte Fanni.

— Elolvashatjátok — dobta lezserül az asztalra. — Semmi közöm hozzá.

— Majd ón felolvasom, hogy mindenki hallja — ajánlkozott Sárkány Tünde, akinek a nyelvét már amúgyis megoldotta a harmadik féldeci. — Már a címe is jó: "Nyílt levél Szerdahelyi Tamáshoz" — Csend legyen! Zajban nem olvasom — emelte fel a hangját a molett Tünde, majd nagy levegővétel után darálva olvasni kezdett.

"Tisztelt Uram!

Nagyon régóta vagyok A Hét rendszeres olvasója, s megmaradtam annak a lap (és árának) megváltozása után is. Általában minden számot az elejétől végéig elolvasok, így már néhány hónapja az

SZERDAHELYI TAMAS

HMM HIWI II II I III...................r

Ön "Vég nélküli történet" című folytatásos regényét is. Éppen a regénnyel kapcsolatban lenne Önhöz néhány szavam.

Mindenekelőtt azt szeretném megjegyezni: Ön arcpirulás nélkül, sőt, ami még ennél is rosszabb: a szerzői jogok elementáris tisztelete nélkül egyszerűen ellopta egy világszerte ismert film címét. Igaz ugyan, hogy a "Never Ending Story"-t többféleképpen is lefordították magyarra, de ez is a variációk egyike, s különben is: az ötlet semmiképpen sem az Öné. Ha nem tudná, én közlöm Önnel: ezért bármikor beperelhetik a film alkotói, s ha eddig nem tették, gondolom csakis azért, mert nem olvassák A Hót-et. Erre azonban, Uram, nem szabad építeni.

Ha csak ennyiről lenne szó, itt akár be is fejezhetném ezt a levelet. Csakhogy van még egyéb mondanivalóm is az Ön számára. Az pedig már egyrészt közvetlenül a regény tartalmával, másrészt pedig az Ön — hm — "személyével” kapcsolatos.

Először is: azt még talán megbocsátanák Önnek az olvasók — köztük ón is —, hogy silány fércművet, ide-oda kapkodó, primitív irományt produkál regény ürügyén. Voltak már ilyenek, még ha ennyire rossz talán egy sem volt, de el tudom képzelni, hogy akadnak olvasók, akiknek esetleg még tetszik is. Ha Ön csak ennyire képes, arról csakis Ön tehet, és a továbbiakért már nem Önt, hanem A Hét szerkesztőségét terheli a felelősség; nevezetesen azért, amiért ezt a szemetet a közölhetőség szintjére emelte. Csakhogy nem ez az én legnagyobb bajom. Hanem az, hogy regényében Ön nem marad meg a butaság szintjén, hanem egy, sőt, két fokkal is továbbmegy: a rosszindulat, sőt, a rágalmazás stádiumáig-.

Állításomat, sajnos, nagyon könnyű bebizonyítanom. Épületes regénye 17. folytatásában (A Hét, 1991. évi 42. szám) Ön otromba és alattomos módon megtámad egy csehszlovákiai magyar költőt, név szerint Zs. Nagy Lajost. Azt az embert, aki azért letett valamit a csehszlovákiai magyar kultúra asztalára, mindenesetre sokkal többet, mint Ön ezzel a regénnyel. Aki munkásságáért a legmagasabb hazai magyar irodalmi kitüntetésben: Madáchdíjban is részesült. És aki — már megbocsásson, de ez tényleg mindennek a teteje — jelenleg éppen A Hót munkatársa.

Mit ír Ön erről az emberről, és éppen A Hét hasábjain? "Hőseinek" szájába adva olyasmiket — pontosan idézem —, "olyan az az ember, akárcsak egy kamasz,