A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY aki megrészegül saját merészségétől" — "borízű hangon berzenkedik" — "csak arra lennék kíváncsi, kire dühös az ipse. Önmagára, a sorsra vagy...". S hogy szemernyi kétség se lehessen afelől, kiről van szó, azt is odabiggyeszti: "akkor minek a szülőfaluját jelölő mássalhangzó a neve elé?" Ez eddig még csak primitív személyeskedés, jó uram, de amit a róla szóló passzus utolsó mondatában ír, azért én Ónt már beperelném: "Üres volt a borosflaska, hát fölment a pumpája." Szívből remélem, hogy legalább utólag ő is megteszi. Mindez azonban ártalmatlan "csipkelődés" volt ahhoz képest, amit Ön a 22. folytatásban (A Hót, 1991. évi 47. szám) le mert írni. Az már valóban az ízetlenség, a rosszindulat, sőt, a gonoszság eklatáns példája. Legrégibb múltú, legismertebb, legközkedveltebb újságunkat, az Új Szót sem habozott aljas módon megtámadni, s amire már tényleg nincs mentség: egy másik csehszlovákiai magyar lap hasábjain! Megint könnyű dolgom van, elég ha idézem az Ön szavait és mondatait: "Az Új Szóval nem vagyok megelégedve. Van képük ráírni, hogy függetlenek!" (...) "Gőzük sincs az újságírói etikáról. Úgy viselkednek, mint a nyugati szennylapok zugfirkászai."... Kedves Szerdahelyi Tamás: Zs. Nagy Lajosnak és az Új Szónak ennyi is bőven elég lehetne, hogy becsületsértés, hitelrontás stb. címén pert akasszon az Ön nyakába. Csakhogy — és ez az egészben a legalantasabb sakkhúzás az Ön részéről — én időközben azt is megtudtam, hogy Szerdahelyi Tamás, a regény hónapokon keresztül feltüntetett szerzője egyszerűen nem létezik! Ilyen nevű urat nem ismer sem A Hét szerkesztősége, sem az írószövetség, sem a telefonkönyv. Ön tehát, tisztelt uram, álnéven fejti ki "áldásos" tevékenységét, ami addig még talán nem is lenne olyan nagy baj, amíg "csak" a regény butasága és primitívsége a tét. A jobb érzésű olvasók akkor talán csak megcsóválnák a fejüket és továbblapoznának. Csakhogy — és most tessék jól figyelni — Ön, légyen akárki is, kettős sündisznóállásból, a saját maga által kialakított inkognito védelmében, a neve eltitkolásával TÁMAD, miközben patkány módjára elbújik egy kitalált név mögé. Kicsoda Ön, mit akar Ön, és egyáltalán: miért élnek közöttünk ilyen emberek, mint Ön? Alig vagyunk pár százezren, abból is csak néhány tucatnak — rádiósoknak, tévéseknek, íróknak, újságíróknak — adatott meg, hogy a szava, a véleménye a szélesebb nyilvánosság elé kerüljön. Uram, ezzel így visszaélni, ilyen alantas célokra felhasználni egyszerűen gonoszság. Ha Önnek nem szimpatikus Zs. Nagy Lajos, hát kerülje el a társaságát, és ne köszönjön neki az utcán. Ha nincs jó véleménye az Új Szóról, hát ne vásárolja, esetleg írjon egy levelet a főszerkesztőnek. Mindehhez joga van, mint magánembernek vagy állampolgárnak. De egy másik magyar lapban mindezt közzétenni — ráadásul álnéven! — az csakis az Ön gonosz szándékairól eltorzult, bosszúálló lelkületéröl tanúskodik, légyen Ön akárki. A legkevesebb az, hogy mélységesen szógyellje magát! Befejezésül még két dolog. Az egyik: Nem az igazi nevem írtam a levél alá. Talán nem egészen korrekt módszer, de egyrészt: Öntől tanultam, másrészt pedig: kész vagyok teljes névvel, címmel bármikor bemutatkozni, mihelyt Ön is ki meri írni a regénye fölé az igazi nevét. Akkor legalább mind a ketten megtudjuk, hogy kihez van szerencsénk, s ha Ön kíváncsi erre, higgye el, hogy én még inkább. A másik: az Esti Szót választottam levelem közzétételére, és úgy érzem, ehhez Is szükség lenne némi magyarázat. A Hétnél azért nem próbálkoztam, mert egyszerűen nem bíztam levelem megjelentetésében. Korrekt, jó színvonalú lapnak tartom, de ha a hasábjain Ön ezt a "regényt" megengedheti magának, nem látok garanciát arra nézve, hogy ugyanott egy ilyen reflexió is megjelenhessen. A másik számbajöhető sajtófórum az Új Szó lett volna, de mivel az közvetlenül érdekelt az ügyben, nem akarok fogadatlan prókátorrá válni. Nyilván ott is olvasták, s ha igen, védjék meg magukat. Remélem, meg is teszik, és azt is, hogy Ön azt nem ússza meg szárazon. Maradt tehát az Esti Szó, amelyet eléggé demokratikus és pluralista lapnak tartok ahhoz, hogy előlegezzem a bizalmat: levelem megjelenteti, sőt, az objektivitáson túl egy kicsit talán a tartalmával is egyetért. Remélem, e lap hasábjain keresztül is eljutnak Önhöz soraim. Ha máshoz nem, legalább ahhoz hozzásegítheti, hogy ám legyen, írja tovább buta regényét, de 1) szíveskedjék a saját nevével vállalni, 2) álnév mögé bújva ne áskálódjon, ne támadjon az On által biztosnak vélt fedezék mögül. Mert ez még csak nem is személyeskedés: ahhoz személy kell, és Ön még a saját személyét sem meri vállalni. A végére tényleg csak azt szeretném mondani: én örülnék a legjobban, ha minél előbb kölcsönösen bemutatkoznánk. Higgye el, Önre férne rá jobban, és — csak úgy margóra — az Ön meglepetése lenne a nagyobb. Tisztelettel: Megyeri András" — No Tamás, ezt most megkaptad! Van benne némi igazság — szusszantotta még a levél végére Tünde. — Miért én? Mi közöm hozzá? — horkant fel Szerdahelyi. — Egyébként nagy baromság ez a folytatásos regény, legyünk őszinték — tette hozzá csendesen Karcsi, de Ica megint közbeszólt: — Biztosan sok mindenben igaza van a levélírónak, de meg kell szoknunk, hogy a sajtószabadság fogalmába sok minden belefér, s én veletek ellentétben a Vég nélküli történet minden folytatását olvastam... — No és? — Megyeri András a levelében szóvátett dolgok miatt fogott a legkevésbé tollat. Ami a legjobban felingerelte, azt meg sem említi benne. — Hát ón ebből egy szót sem értek — méltatlankodott Fanni. — Nincs időm itt múlatni veletek a drága időmet, ha rébuszokban beszéltek... — Ha nincs, hát nincs — fordult el tőle Ica. — Ha kilépsz a szobából, légy szíves tedd be magad mögött az ajtót — szólt még oda Fanninak, akinek a fejében már egy leadandó hosszabb írás határidejének a rémképe bontakozott ki. Aznap viszonylag későn érkezett haza, s meglehetősen fáradt volt. Nagy megdöbbenésére Orsit összekuporodva találta a heverőn. Minden ízében reszketett, bár rajta volt még a télikabát. — Anyuka! Engem ma is követett az a férfi. Egészen a kapuig. Úgy féltem! (Folytatjuk) ILLUSZTRÁCIÓ: SZENTPÉTERY A. A HÉT 19
