A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-24 / 4. szám
SZABADIDŐ Zs. Nagy Lajos Félperces novellák Gálán Géza színművészünknek ajánlom Hadititok Alattunk, a hetedik emeleten, egy alezredes lakik, szép fiatal feleségével, két vásott fiával meg egy szakszerűen megnyírt, nyugtalan idegzetű fekete terelőpulival. Úgy vélem, ez még nem hadititok. Ám tegnap egy hazai gyártmányú, némileg már elavult T 34-es tankot emeltek be emelődaruval a lakásába, előbb azonban az egyik panelfalat, az utcára néző ablakkal együtt, ki kellett emelni, az ablakon át ugyanis a behemót harci masina nem fért volna be. Épp azon tűnődtem, miért kellett ezt a vasbarmot a főtiszt hálószobájában, azaz az én hálószobám alatt elhelyezni, hiszen ágyúlövósek zaja nélkül is nagyon rosszul alszom, amikor csöngettek. Pizsamában nyitottam ajtót. Küszöböm előtt az alezredes állt. — Őrmester — szólott, s a kezét tisztelgésre lendítette. Közbevágtam: — Elnézést, csak tartalékos szakaszvezetó. Idegesen dobbantott a jobb lábával. — Nem számít. Úgy tudom, maga tankparancsnok. — Voltam. Nagyon régen. — Helyes. Azonnal jöjjön le hozzám! Ez a parancsoló stilus nem nagyon tetszett, elvégre civil ember vagyok, de aztán arra gondoltam, mégiscsak a szomszédom. — így, pizsamában? — Nem számit. Nincs most otthon senki. No, jöjjön már! Vonakodva, tétovázva leballagtam utána a hetedik emeletre. Az alezredes otthon barátságosabb arcot vágott, maga elé engedett, egyenesen a hálószobájába tessékelt. A hatalmas tank volt itt az egyetlen bútordarab. Iszonyú volt a bűz. A tankot nyilván az imént mosták le gázolajjal, a szép perzsaszőnyeg is olajtól volt lucskos. — Nos, mit szól hozzá, őrmester? Remélem nem felejtett még el bánni vele? — Hát ebben nem vagyok túl biztos...! — Nem számit. Majd begyakoroljuk, sőt, akár már el is kezdhetjük, csak előbb iszunk valamit. Maga mit iszik? — még mielőtt válaszolhattam volna, kirohant a nappaliba és egy üveg Napóleon konyakkal tért vissza. Választhattam. Két mustárospoharat teletöltött konyakkal. — Egészségünkre! — mondotta. — Itthon szólíthatsz alezredes elvtársnak! Kiittuk a poharakat. Aztán újra és újra, míg csak volt az üvegben. — Tu-tudod én po-politikai tiszt vagyok. Azaz voltam. Azaz hogy leszek—mondta kissé hebegve — a tankhoz nem nagyon értek, de hát itt vagy te őrmesterkóm... — Szakaszvezető — vágtam közbe. — Nem számit. Harcra fel! — kiáltotta, s a kezembe nyomott egy bőr tankos kucsmát, gégemikrofonnal. A saját fejére is ilyet húzott. Nagy nehezen felkúsztam a toronyba, és bemásztam a tankba, az adó-vevőt elég gyorsan megtaláltam, rákapcsoltam a gégemikrofont. Nagy meglepetésemre működött, mert rögtön meghallottam az alezredes türelmetlen hangját. Sólyomnak nevezte magát, engem meg gólyának, s rám parancsolt, hogy üljek az ágyú elé, (ott ültem) és célozzak. — Célpont a pozsonyi vár! — vartyogta a fülembe. — Hogyan? —A po-pozsonyi vár. Továbbá: a prágai vár. Még továbbá: a budai vár! — Ezt mind egyszerre vegyem célba? — kérdeztem hüledezve. — Ne kérdezgessen vissza, mint valami orosz, hanem teljesítse a parancsaimat! — No, de az Istenért — próbáltam ót jobb belátásra bírni — egyszerre nem célozhatok meg mindent. A pozsonyi vár északra van tőlünk, a prágai meg nyugatra. A budai meg éppenséggel a hátam mögött. Közben ilyen hosszú ágyúcsóvel nem lehet forogni ilyen keskeny szobában... — Ne pofázzon, maga pancser, mert főbe lövöm — ordította, — célpont: Berlin és Moszkva. Továbbá: Washington, London, Tokió, Új-Delhi...! A hangja már nem is rádiótól nyekergett a fülembe, hanem a torony nyílásából közvetlenül és türelmetlenül. Fölnéztem, s papucsba bújtatott lábát láttam. Ez nyilván be akar mászni a tankba, gondoltam idegesen. No, ezt nem várom meg. Felkeltem az ágyú elől, s a gépkocsivezetői nyíláson át kiszöktem a tankból. Utána a lakásból is. De előbb még a nappali bárszekrényéból kiemeltem egy újabb Napóleon konyakos üveget, és jól meghúztam. Elvégre zsold nélkül mégsem katonáskodhatok. Az alezredes kurjongatását otthon is hallom: Célpont Róma, Kairó, Madrid, Békéscsaba, Buenos Aires stb. stb. 30 A HÉT
