A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-24 / 4. szám
ÉGTÁJAK hiedelmében támogatta és bátorította a kor, az idő, eszmei megújulás kezdődön a társadalomban, a politikai rendszer új utakat keresett, repedezett a sémák burka és kritikus szelek fújdogáltak, a művészeteket nyugati hatások, a gondolkodást polgári eszmék érték, úgy tűnt, hogy életünk nagy és általános minőségi értékváltásra és felívelésre készülődik. Ozsvald új verseskötete ekkor a Földközelben elmet viseli (1965), szimbolikáját pedig Szélkiáltója képviseli. Tizenkét sor, s mennyi megsejtett mélység, mennyi előre látható megérzés! Amikor "Vadvizek hátán vógigver a zápor..." az "Árva madár egyre csak rikácsol." A költővel(-ben) történik valami, kesernyés, okos férfikora kezdődik, érett szemlélődés, tudatos munka, sőt harc ideje! A türelem fogytán, nem elég a szépség nosztalgikus szemlélete, nem elégít ki a derűs emlékezés. Lázadás zajlik bensőjében, művészi és emberi felkelés; a dolgok érdessé válnak, az érzések megkeményednek s a meglátásokat tragikus színek élezik, csak a rezignádóra való hajlandóság marad, csak a "legkisebb legény” szomorú becsületessége és megbékélő küldetéstudata él tovább, ("A dnizmus még nem menti meg a világot, / nem elég a minden tagadása.") A szelíd Szikincéből a halál képe bukik ki s vadul feltámad a szél (Szélben), az öregség látomása lopakodik a képbe (Az öregek az élet szeretői, jegyesei a lapuló halálnak ), és Kis Titnek fel lesz téve a kérdés:"... őrzöd-e még a kámeákat?" (Galambok szállnak feketében) Megélednek freskók és bohóc motívumok, Arkhimédész rákiált a barbár katonára és meghal, Gólem és Odüsszeusz hozzák a kultúrmítoszokat s elhangzik a rezignált megállapítás; "... mi nem verhetjük bilincsbe a halált.” A kultúrtörténeti mítoszok Ozsvald panteisztikus valóságképét humánum-szimbólumokkal és történelmi élménykörökkel gazdagítják. A "bűvös lámpa" fényében kialakul költészetének formakultúrája, mely érett és végleges művészi teljesítmény. (Laterna magica, 1967.) A versek egyre inkább Urai meditációk, a gyerekkori emlékek: megannyi kérdés! Beáll "Az árvaság kora", megjelenik Szindbád és visszatér a Tékozló fiú: "... a bölcsekkel vitázni nem volt már erőm..." Az idő 1968 felé rohan. Ozsvald azok közül az igazi — költők közül való, kiknek a világ megfogalmazandó rejtély s az élet a szépség forrása, a líra pedig látomás, mellyel a valóság mélyére tekintenek. A költészet folyamat, amely állandó bűvöletében tartja őket. Megszállottan öntörvényűek, magukba fordultak, s benső, lelki életüket versekben szétsugározzák. Életérzésük középpontjában a világhoz való viszonyuk áll, helyük az emberek között, ezért személyesek s egyben közérdekűek, mert vallomástévők s a kifejezésben mesterek. Ozsvald sem kísérletező alkat, hanem míves mester! Korai, leíró és közvetlen verseiben még hangulatként, érzésként és személyesen van jelen a költő, mintegy része a valóságnak, későbbi munkáiban már azonosul a verssel, a költő verssé lényegült. Önmagáról szól s a világról beszél, száz alakban, ezer lehetőségként ól a versben, kutató indulata meghatározza a teret és az időt, akarata szabja meg a tárgyak rendjét és az összefüggések értelmét: ez szuverén költői világ! Oszlopfő elmen adta ki — 1981-ben — válogatott verseit (a Csehszlovákiai Magyar írók sorozatban), a cfmadó verskép jellegzetes ozsvaldi látomás, mely egy mindennapi utcadfsz mögött rejtezik, szobortöredók egy vén ház homlokzatán?, két szörny között kőeget tartó, meztelen szent, "a bezúzott orr alatt a száj vallana — de félig zárva, / némán görbül a világra." Nem tudni Ozsvaldnál, meddig látomás, tanult mítosz és átformált valóság nála a vers, s ez művészetének erőssége: a szoros egység! A motívumok aránya, az egymásba épülések és átfedések, tárgyias látás és képzelet ötvöződése a sejtelemmel, érzés és gondolat összefonódása: ozsvaldi vers! Kötetét lapozva érdekes felismerést tehetünk: valószínűleg ő írta nálunk a legszámosabb rövid verset, a legtöbb négysorost! A költészet nem terjedelem, se nem méretek, hanem ihlet és telítettség kérdése, s a műszigor < > Ozsvald Árpád Zene a-mollban Már csak a csönd zenéje nyugtat. Fárad a tenger is estefelé. Kagylók tört héja, kicsapott, zöld tajték, könnyű léptek nyoma száradó homokon. Vöröslő ég alatt kék-fehér madarak. Látod-e az álmok kusza kottafüzetét, tengeri csikók violinkulcsait, argonauták hegedűnyakát? Hallod-e az atollok végtelen alagútjain vonuló bíborszájú halak basszusát? Már csak a csönd zenéje... Szirének között betömött füllel hajózom, Kirké, Kalüpszó, Nauszikaá emléke néha még kísért... Sípok éles sikolya, dobok komor pergése, Salome táncol véres köveken. Hallod-e az idő madárszív-dobbanását ? A kézimalmot hajtó szolgálólány még mindig csak egyedül énekel. V________________________________________ — törvény! A gazdaságosság és sűrfiettsóg tartalmi-formai szabály. A rend — teltétel! Ezért Ozsvald nem ismeri a bőbeszédűséget, sem az üresjáratokat és híg szövegrészeket, pontos nyelvi fegyelme már-már kinyilatkoztatás-szerű. írtam már róla máskor, hogy alkalmi találkozásainkkor— utcán, kávéházban, antikváriumban — gyűrött lapokról, fecni papfrdarabkákról és tört noteszekből rövid, magányos verssorokat, lírai töredékeket és ötletszerű képeket olvas fel, melyek esetleges létük ellenére Is kimunkáltak és pontosak. Folytatják egymást, csatlakoznak soronként, így ópiti versét a költő! Valóban olyan ez, mint a terhesség! Ozsvaldnál érzem leginkább, hogy a költészet magatartás és a líra világállapot, a lélek folyamatos készenléte, mely a költőben ól. A gyerekkori emlékeket és látomásos mesék világát kimerítve, Ozsvald Árpád képzelete az egyetemes kultúrtörténet és humánus hagyományok felé vett irányt. Úgy indult kincsszerző utakra, mint régen az argonauták, mitikus történelmi tájak és hősök irányában tájékozódott, mert úgy érezte, ott lakozik az elvont bizonyosság. Az emberiség léte mögött tornyosuló, roppant Idő a költői igazság és szépség kereséséhez gazdag tartalékokat rejteget. De vigyázat, a régi dolgok nem halott relikviák! A költő értelmezésében megélednek, feltámadnak, mint a mesék alvó királylányai; a hettiták anyanyelvűnket védik, Don Quijote értünk indul utolsó rohamra. Az egyetemes kultúrtörténet elvont fensége, időtlen magasztossága szövetében, Odüszszeusz tengerjárásába és Arkhimédész drámájába, Kazinczy szigorába és a Gótika nemes pátoszába, a Királyszobrok kőrendjébe időnként és természetesen Garam menti szekerek vegyülnek, nagy sási kígyók, méhek, madarak, szőlőkarók és vadvizek keverednek. A Laterna magica — a csodalámpa — fényénél, üvegmadarak hideg röpte suhogásában csodálattal vesszük észre, hogy a szülőföld méretei kozmikussá nőnek és egyetemes jelrendszerré válik az anyanyelv. Fegyvemeken még ma is sokan emlékeznek egy alacsony termetű, sovány, barna fiatalemberre, aki az ötvenes évek elején a falu magyar tanítója volt. Azt Is tudják számosán, hogy később Pozsonyban költő lett belőle. A vidék — a Garam mente — szülötte, Nemesorosziban látta meg a napvilágot. A falum — Hontfüzesgyarmat — emlékezetében pedig azáltal maradt meg, hogy a barátságos és bajnoki labdarúgó-mérkőzéseken a fegyvemekiekkel játszott — ellenünk! Ó versben Irta meg a nagy "menekülés" emlékét, amikor a tavaszi offenzlvára készülve az oroszok kiürítették a Garam menti falvakat. "Menekültünk, két sovány éhes / tinóval, / nyltt a rossz szekér, / s belénk vájta fagyfogát a szél.", írja, s erre az útra sokan emlékezünk. Képben, emlékben, látomásban láthatóvá, időtlenné, költészetté avatta a Garam mentét. Pozsonyban találkoztunk össze lassan negyven éve már. Jelenlétét azóta folyamatosan érzem, néha, hazamenvén, az otthoniak megkérdezik: hát Ozsvald, hogy van? Bizony azon a vidéken, Mikszáth jó palócai tájainak nyugati nyúlványán, gyerekkorunkban éltek még a mesék, a régiek történetei. Jártak karácsonykor supráló pásztorok, rémítgettek Luca napi maskarák és kolompolók, decemberben beállt a nagy téli világ. A feneketlen tó — "melyről legenda szól: Nincsen aljai" — sem ismeretlen nálunk: Mély víznek hívták! S a költő többi emlékei, ángyok és paraszti ősök elsüllyedt létébe ágyazódva... ó, hogyne ismernénk! Majd tíz évig dolgoztunk együtt a Hétben. Szimbólumértókű számomra, hogy említett versét a "lovasokéról a jubiláló — 35 éves — Hétben olvasom. A vers elme: Hová? Igen, ez itt és most a kérdés! "Távoli, monoton dobszó, / lónyeritós, / orrlikból szálló, pára..." — ismét a régmúlt kísért? Feltette a kérdést — Hová? —, mely nem vár választ. "Utunk mentén elhagyott boronák ágaskodnak." "Századok fájdalmát érzem" — mondja a költő. Hová tehát? Előre az eddigi úton, hűen magunkhoz, céljainkhoz ragaszkodva, töretlenül. A további úthoz kívánok Ozsvald Árpádnak erőt, hűséget, hitet! Fotó: Gyökeres György A HÉT 17
