A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-24 / 4. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY Amint kiléptek az utcára, jeges szél csapott az arcukba. Évának még a lélegzete is elállt. — Bolond idő ez. Alig pár napja még tavaszi meleg volt. Most meg tiszta északi sark... — Nem csak az emberek, az idő is megbolondult — tűrte föl a kabátja gallérját fólkézzel Márta, a másikkal a táskáját szorította magához. — A majom éve az embereket is megbolondítja és az időjárást is. Éva elhűlve nézett kolléganőjére: — A majom éve? Miről beszólsz, Márta? — Ne bámulj úgy rám, nem zavarodtam meg! Nem láttad Zúzánál a Kínai horoszkópot? Egy világoskék könyvet, színes sárkánnyal a címlapján. — Valami rémlik. Mintha a dohányzóasztalon láttam volna... — Hát abból olvastak ki mindenfélét a kolléganőink. Többek között azt, hogy a kilencvenkettes óv a majom éve, tele nemzeti viszállyal, felkeléssel, polgárháborúval. Egyedül a család nyújt némi biztonságot az embereknek, és döntő szerepük lesz a nőknek. — Ne siess úgy! Nem bírom szusszal! — Pedig csak azért sietek, hogy minél előbb beülhessünk valami jó meleg helyen egy kávéra. Vagy inkább egy sörre? — Dehogy, Márta! Maximum egy teára. — No jó. Akkor megeszünk egy pizzát, és teát iszunk rá. Úgyis farkaséhes vagyok. Éva nem ellenkezett. Nem is emlékezett már, mikor volt utoljára kávéházban vagy vendéglőben. Talán Gézával... tűnődött, amíg Mártával asztalhoz ültek. A kolléganője mintha csak a gondolataiban olvasott volna. — Még nem is mondtad, mi volt az a meglepetés, amit Géza szilveszterkor ígért a telefonban — mondta Márta, miptán megrendelték a pizzát. Éva alig tudta leplezni zavarát: — Ó, semmi különösl Illetve... nagyon is meglepett. Elsején reggel hétkor ott várt rám az előcsarnokban. — De hiszen azt mondtad, Komáromból telefonált! — Az anyjával megvárták az éjfélt, négyig aludt valamicskét, aztán kocsiba ült, hogy ideérjen, mire befejezem a szolgálatot. — Ez aztán a gavallér! Karácsonyi ajándékot is kaptal tőle? — Két könyvet, amire már régóta fájt a fogam. Tulajdonképpen nem is kettőt, hanem négyet, mert mind a kettő kétkötetes. Clavelltől A tajpant és A sogunt. — És ezeket el akarod olvasni? — A tajpant már el is olvastam. A tévében láttám a könyvek alapján készült mindkét filmet, de a regény jobban tetszik. Már meg is írtam Gézának... Tudod, Géza... szóval látnod kellett volna őt, amint ott állt az előcsarnokban, egyik kezében az ajándékcsomag, a másikban meg egy szál rózsa. Mert képzeld, észben tartja, hogy a rózsa a kedvencem — Évát teljesen elragadta a visszaemlékezés. De látva Márta csodálkozását, higgadtabban folytatta: — Elvitt Somorjára anyámhoz, aztán meg hazahozott bennünket Zsófival. Egy darabig szótlanul ették az ételt, majd Éva törte meg a csendet: — Már régebben akartam tőled kérdezni valamit. A múltkor... Nem fejezhette be, Márta a szavába vágott: — Te, Éva, az ott nem Kassai? — intett fejével az egyik asztaltól felálló férfi fele, aki elmenőben köszönt nekik. A férfi ismerősnek tűnt Szűcsnónek. — Kassai? Mintha hasonlítana rá, bár ez sokkal soványabb nála. De te honnan ismered a volt uram volt urát? — nevetett saját szójátókán Éva. — Különben az előbb éppen ezt akartam tőled megkérdezni. Mert a múltkor ott nálam, a kényszerszalmák összejövetelén úgy tunt, hogy nagyon is jól informált vagy Kassait illetően. — Tulajdonképpen csak egyszer láttam ezt a ti Kassáitokat, de egy időben nagyon sokat hallottam róla. Az egyik ismerősöm, aki könyvárusítással foglalkozik, rá akart venni még a nyáron, hogy segítsek neki eladni valamiféle, állítólag nagy sikernek beharangozott könyveket, amiket ennek a Kassainak a káeftéje adott ki. Vagy a káeftó csak terjesztette volna? Látod, már nem is tudom. Tény, hogy a nyakukon maradt az összes, vagy húszezernyi könyv. Nem kellett a kutyának sem! No de ez nem érdekes, mert nem álltam kötélnek. Inkább arról mesélj, mi van Katival! Megbékélt már a sorsával? Régóta állítom, hogy klubot kéne alapítani az elvált asszonyok számára. Ha elmesélhetnék egymásSZERDAHELYI TAMÁS nak bánatukat-keservüket, rögtön derűsebben látnák a világot. — Sok igazság van abban, amit mondasz. De Kati valóban nehéz eset. — Annyira megviselte a válás? — Lényegében igen. Még most sem tud napirendre térni fölötte, bár végig úgy tett, mintha föl sem venné az egészet. — Magában meg állandóan azon rágódott, hogyan juthattak idáig, ugye? — Pontosan. De most már talán túlteszi magát rajta. Vagy még roszszabb lesz neki... — Ezt nem értem. — Kati fölhozza az anyját Pozsonyba. Igaz, így nem lesz állandóan egyedül, de mi van akkor, ha majd mást sem hall az anyjától, mint azt, hogy micsoda nagy szégyen, ha valakit otthagy az ura... — Es a te édesanyád hogy bírja az egyedüllétet? — Inkább azt kérdezd, én hogy bírom, hetente hozzá utazni. — Nézd, Éva, ez teljes egészében a te dolgod, nem akarok beleavatkozni, de ón már régen akartam neked mondani: hozd fel magatokhoz az édesanyádat. Az az óvárosi lakás eredetileg úgyis az övé volt, nem lesz számára új és idegen a környezet. — Éppen ez a baj. Esetleg feltépi a régi sebeket. Mert a lakásunkban, amely eredetileg ötszobás volt, valóban anyámók laktak még a háború előtt. Aztán a magyarokat Pozsonyból gyűjtőtáborba vitték Ligetfaluba, sátorban laktak fogvacogtató hidegben. Amikor apámat többedmagával O- roszországba vitték robotra, nagyanyám, aki a háború alatt sokáig bújtatott egy később befolyásos embert, visszaszerezte a lakást. De már csak három szobával, mert két szobát leválasztottak és kiadták negyedosztályú lakásként. A lakóknak volt vizük, mert az egyik szobába falikutat szereltek, de a szuterónbe jártak vécére, lifttel. — Viccelsz, Éva? — Nem, dehogyl Ez valóban így volt. No de az anyámról beszéltünk. Már ón is gondoltam rá, hogy visszajöhetne Pozsonyba. Tudod, amióta Zsolt külföldre ment a legújabb nőjével... — Meglátod, keservesen meg fogja bánni. Jegyezd meg jól, mit mondok: visszakóredzkedik o még hozzád, ne félj! 18 A HÉT
