A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
SZABADIDŐ Botlás — Meggondoltad Róbert? Hiszen csak egy hónapja ismerjük egymást. — Szomorúan nézett a fiú szemébe. — Te okos és komoly vagy, várjunk még a dolgokkal. — Gondolkoztam már — mondta szemrehányó pillantással a fiú, s megcirógatta a lány kezét. — Újból csak ezt kérdezhetem: akarsz-e feleségem lenni? — Még nem ismerjük egymást eléggé, és sok mindent el kell mondanunk egymásnak... — hajtotta le a fejét a lány. — Ugyan, minek erről annyit beszélni, más nő a nyakamba ugrana örömében, te pedig... — Lehet, hogy igazad van... — Hagyjuk a meséket Marika! Igen vagy nem? — Róbert! Én szeretnék valamit elmondani. — Előbb válaszolj a kérdésemre! — Igen! Szeretnék a feleséged lenni. — Elmosolyodott. Róbert megcsókolta Marika halántékát. — Akkor kezdhetem. — De röviden! — A színművészeti főiskolát közepes eredménnyel végeztem el. Utána egy vidéki színháznál dolgoztam. Sajnos, fél év múlva megbetegedtem — nem mehettem vissza a régi helyemre. Egy hónap múlva a Nemzeti Színháznál a kórusban énekeltem, más megoldást nem találtam. Itt ismerkedtem meg egy színésszel, aki később udvarolni kezdett. Ismert színész volt: fűt-fát ígért, meg hogy szerez az egyik kis színháznál számomra megfelelő helyet. Nagyon örültem... Egyik este rendező barátjának társaságában elmentünk szórakozni, de csúnyán végződött. A színész az alkohol mámorában megharagudott rám és rendező barátjára, s faképnél hagyott bennünket. Akkor este a rendező kísért haza. Másnap, amikor a színészszel találkoztam, elfordította a fejét: még csak nem is köszönt. Eleinte fájt, hogy így kellett ennek végződnie. A rendező több alkatommal várt rám munka után — sétálni jártunk, sok mindenről beszélt, hittem neki. Amikor szóba került a munkahelyem — örömmel közölte velem, hogy egy filmszerepre tudna angazsálni. Olyan sokat hangoztatta, hogy végül elhittem neki. Sajnos, a filmszerepről csak álmodozhattam. Egy idő múlva megkérdeztem tőle, mi lesz a szereppel. Ezt felelte: "Ugyan szivecském, neked sokkal jobban illik az ágy-szerep!" Mária sírni kezdett, Dohány Tibor egész teste remegett. Fejét lehajtotta... Végül azt is megtudtam, hogy az a színész akkor egyszerűen átjátszott a rendezőnek. Kiderült, hogy nem az első esetük — prédájuk voltam —, több fiatal lánnyal megismételték ezt a mocskos játékot. így hát, két férfi...— Kisírt szemével a fiúra pillantott. — Persze nem akarom magamat fehérre mosni, fölösleges volna, de el kellett mondanom. Fél évvel azelőtt történt: otthagytam a szüléimét és a várost. Színésznő már nem leszek, belátom, hogy nem rendelkezem valami nagy tehetséggel. Te is tudod, hol dolgozom, és hogy Nagy néninél albérletben lakom. Mintha megnyugodott volna, nézte a fiú arcát, és nagyon kíváncsi volt, mit szól mindezekhez. — Marika, figyelj csak ide — mondta a fiú, ezt a történetet már ismerem. Igaz, nem ilyen pontosan, de tudok róla. Fölösleges kérdezősködnöd, hogy kitől hallottam, úgysem árulnám el. Még valamit: az anyám is ismer látásból, és ha tudni akarod, Nagy néni, akinél laksz, a legjobb barátnője volt valamikor, ő mesélt rólad az anyámnak: ne félj, csak szépet és jót. Róbert megcsókolta Marika arcát. Felálltak a pádról, Róbert belekarolt Marikába és hazakísérte. Marikát a konyhaajtóban már várta Nagy néni, ünnepi ruha volt rajta. — Gyere, gyere kislányom, már alig vártalak, el kell utaznom a nővéremhez — sürgönyt küldött — megint rosszul érzi magát! Tessék itt vannak a kulcsok. Vigyázz mindenre és magadra is! Ha elmész, jól zárd be magad után az ajtókat! Szervusz, kicsikém! — Csókolom Nagy néni — búcsúzott tőle Marika. A lány egyedül maradt: körültáncolta a konyhát, csak Róbertra gondolt és nagyon boldog volt. Pár lépés után a tükör elé került, belenevetett... Aztán beszaladt a szobába, és rádobta magát a heverőre. Sírni kezdett... Talán egy óra múlva kelt fel a heverőről — arca gyűrött és piros volt a sírástól. Később az asztalhoz ült, és ceruzát vett elő. írni kezdett: Drága Róbert! Ne haragudj rám, ennek így kellett történnie... Most olyan boldog vagyok, hogy le sem tudom írni, pedig előbb úgy sírtam, mint egy kisgyerek. Nem tudom elmondani, mi történt velem, de ez most nem fontos. Mindent köszönök neked... Nagyon szeretlek, mert becsületes, jó fiú vagy. Tudod, roszszul kezdődött az életem, nagyon féltelek. Ha ezek a falak megszólalhatnának, sokat mesélhetnének... érzéseimről: de hát ezek némák. Robi, Robikám! el kell válnunk egy«mástól, meg kell értened, nincs másként. Búcsú nélkül válók el tőled, mert érzem, hogy az elmondottak után — bár elhiszem neked, hogy tudtál a történtekről — úgysem bírnék veled élni. Félek, hogy a múlt bűnei mindig kísértenének. így hát inkább elutazom innen mindörökre. Ne kutass utánam, úgy sem találsz rám. Hidd el, jobb így, és bocsáss meg nekem. Sokszor csókollak: Marika. A levél megírása után sokáig ült magábaroskadva. Aztán felugrott, kapkodva bepakolta holmiját egy jókora bőröndbe. Gondosan becsukta a lakást, a kulcsokat a szomszédban hagyta. Majd lassan, tétova léptekkel elindult az állomás felé... 30 A HÉT
