A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
Tóth Zsiga nehéz fejjel ébredt. Sokáig ittak az éjszaka. Dörzsölgette halántékát, homlokát, nyújtózkodott. Még sötét volt, de Zsiga érezte, ideje felkelni. Mióta itthon van, elkényelmesedett kissé, elszokott a hajnali ébredéstől. Maga is meglepődött, milyen könnyen visszatalált újra a paraszti világba. Ha megjön a tél, a hideg, a paraszt is lelassul. Mintha a naphoz igazodna az élete. Felnevetett. No meg a televízióhoz, gondolta, bár... Mostanában már a tévé sem a régi. Tele van reklámmal, húsz percig is elüldögélhet az ember a Dallasra várva, azon gondolkodva, akkor most valójában melyik is a világ legjobb mosópora, vagy papírpelenkája, míg meglátja a filmsorozatot. Hát igen, egy olyan farm! De hol van az még?! Évtizedek is beletelhetnek, amíg megtanulja a más rendet az ember. Rácz Sanyival, a szövetkezet elnökével éjjel is vitába keveredett. Nem akarja megérteni, hogy jobb inkább áron alul túladni a gabonán, mint bankhitelt kérni a fizetésekre, mert amit nyerne az esetleges magasabb áron, az nem lenne elég a kamatra. Mindent meg a vagyonra sem lehet ráterhelni! Ha az emberek kiveszik a földjüket, és itt, Nemeslaposon bizony sokan kivennék, akkor mi lesz az adósságokkal? Az kié lesz? A folyosón Zsiga az anyjába botlott. Ott szöszmötölt a sötétben. — Aludj még, hisz vasárnap van, fiam — szólt rá Zsigára. — De hisz már kialudtam magam... Meg azt gondoltam, felmennék Pozsonyba, hátha ott kapnék karácsonyfát! — Ahogy gondolod, fiam. De nem vagy már gyerek... Apád meg én, nekünk már nem kell karácsonyfa! Nem ez lenne az első fenyőfa nélküli karácsonyunk, értünk mi már ennél rosszabb világot is! — szöszmötölt tovább Mári néni, s Zsiga csak akkor látta, hogy az ő cipőjét fényesítgeti. — Ejnye, mama, ki tudom én pucolni magam is — restelkedett, de az anyja leintette. — Te férfi vagy, fiam, ennyi kijár neked. A konyhában ott várta Zsigát a gőzölgő kávé. Mióta itthon vagyok, az anyám úgy bánik velem, mint egy gyerekkel, gondolta. Vagy mintha beteg lennék. Ennyire fájna neki, hogy munkanélküli vagyok? Hisz már a falu sem súg össze annak a háta mögött, akit elbocsátanak. Tavasszal még rebesgették, hogy biztosan elkövetett valami lopást, vagy mást, akit kitettek az utcára, de mostanra megszokták. Ez a büszke falu odáig vetemedett, hogy ma délután jótékonysági gyűjtést rendez a tiszteletesné asszony, hogy segítsék a szegényebbeket. Igaz, nem szorul rá Nemeslaposon senki még most sem, hogy a más levetett ruháját magára vegye... Legfeljebb a tiszteletesné válogathatna belőle a hat gyermekének, mert itt még az az egypár cigány is nagyon jól él. De a tiszteletesékről is legfeljebb a kocsmában mondják, hogy szegények... Pozsonyban én sokkal több szegényt láttam — morfondírozott Zsiga. — Mama, viszek valami kóstolót a disznótorosból Szűcséknek meg Horákéknak. Biztosan jólesik majd nekik, hisz akkora a drágaság... Meg régen nem láttam már őket, pedig Zsolt jó barátom volt... Maga is szóljon, ha kell hozni valamit, egész nap nyitva vannak a boltok... Szűcséknél sokáig csengetett, mire ajtót nyitottak neki. De annál nagyobb volt az öröm, amikor meglátták, ki áll az ajtajuk előtt. — Már azt hittük, elnyelt a föld — derült fel Éva arca —, vagy hogy elcserélted a birtokodat valami ausztráliaira! — Csak a Daliásért adnám oda, mert az olyan mesebeli! Meg olajozottan működik... — Ahá, komám — nevetett Zsolt —, már olajkutakra fáj a fogad?! Hárem nem kellene? — és hosszan ölelgették egymást. — No de Éviké, vedd már el tőlem ezt a csomagot, hogy beljebb tudjak menni — heherészett Zsiga. — Megunta az életét két vén disznóm, gondoltam, ha már erre járok, nektek is jusson a kóstolóból. Szűcsék nem nagyon szabadkoztak. Zsolt ki is mondta: — Az lesz a jó világ, ha te farmer leszel! Egyszer-kétszer még kapálni is elmegyünk, ha ilyen nagylelkű leszel... — Hát... Nyáron akár hozzám is járhatnak napszámba a gyerekek, ha minden jól megy... SZERDAHELYI TAMÁS i mé Letelepedtek a hallban, kedélyeskedtek, de bárhogy igyekeztek is, ott vibrált a levegőben valami feszültség. Mióta Zsiga és Kati elvált, és a férfi elköltözött Pozsonyból nem nagyon találkoztak, nem is beszélgettek. Tartottak a találkozástól. Éva okos asszony volt, sok mindent tapasztalt már, mégsem tudta, hogyan viselkedjen. Semmitmondó dolgokra terelte a szót. Beszélt a vízvezeték-javításról, az átélt csőtörésről, Zsolt a gyerekekről, a munkájáról. Végül Zsiga únta el a dolgot és váratlanul megkérdezte: — Katival mi van, mit tudtok róla? Szűcsék zavarba jöttek. — Régen láttuk — mondta Éva —, talán októberben... — A névnapján sem találkoztatok? — Nem... Nem hívott bennünket. Pontosan nem is tudom, hol lakik, hol dolgozik... — Ott lakik, ahol laktunk — felelte Zsiga. — És nem szeretném, ha miattam kerülnétek őt. Azért, mert mi elváltunk, nektek még nem kell választanotok kettőnk között... Persze ha ő nem akarja az más. — Könnyű ezt mondanod — szólalt meg Éva —, de nekünk sem a szavak a fontosak... Ha te vagy ő egyszer is segítséget kértetek volna... De semmit sem mondtatok. Aztán egyszer csak zsupsz, elváltok! Fel sem készülhetett rá az ember! — Ugyan, Éva, hiszen felnőtt emberek! — vetette közbe Zsolt. — Nem kértek abból, hogy belebeszéljünk a dolgukba. Amit főztek, meg is ették... De biztosan nem ezért jöttél, Zsiga! — Talán ezért is... Otthon nincs kivel beszélnem az életemről. Az anyám úgy bánik velem, mint egy nagybeteggel... És ha még nektek sem mondhatom ki, hogy azért nem olyan egyszerű az ötödik ikszhez közel kibékülni a gondolattal, hogy rendesen elrontottam valamit az életemben, akkor kinek mondjam?!... Nem akarok panaszkodni, hülyeség. De ha ilyen öregen kezdi elölről az életét az ember, sokat gondolkodik már. — Pedig az megárt! Igyál néha gondolkodás helyett! — Á... Azt hittem, ha teljesen megváltoztatom az életemet, ha elköltözöm innen, ha más lesz a munkám, más gondok kötnek le, gyorsan eltűnik 18 A HÉT
