A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
SORSOK engem is elkapott a vérhas. Sokan belepusztultak, mert nem törődött velünk senki. Aki meghalt, azt fogták, és kidobták a kerítés mellé a hóba... Naponta láttuk, hogyan növekedik a halom... Tavaszig, amíg a föld ki nem engedett, ott is maradtak... Egyébként az egész várost mi, rabok építettük fel... Arra a kérdésünkre, hogy mikor engednek már haza bennünket, mindig az volt a válasz: "Majd ha felépítitek Oroszországot!" Hát én romboltam le? Én, akinek jóformán puska sem volt a kezében? — háborogtam, de nem szóltam, csak magamnak ártottam volna vele... Különben levelet minden hónapban írhattunk, de alighanem egyetlenegyet se küldtek el belőlük, mert válasz soha nem érkezett rájuk... Úgy látszik nem csupán a testünket, hanem a lelkünket, az otthonba vetett hitünket is el akarták pusztítani... Aztán május körül búcsúebódre hívtak össze bennünket, magyarokat. Örültünk: Megyünk haza! De nem haza mentünk, hanem egy másik táborba. Azt mondták, hogy ha majd többen összejövünk, indítanak egy transzportot Magyarországra. Én itt egy gyárban dolgoztam, ahol mindjárt az első napokban megsérült a lábam. Be akartak vinni a kórházba, de egy német hadifogolyorvos lebeszélt. Ne menjek, mondta, mert levágják a lábamat. Nem is mentem. Amikor kiabálták a nevemet, hogy "família Koleszár", inkább elbújtam a budiba. Aztán a német professzor operált meg. A ruszki orvosnőnek persze nem tetszett a dolog, de mit tehetett?! Vagy kót-három hétig mankón jártam, ám egyszer csak jött a német, hogy "eldobni a mankót, mert különben nem engednek haza". El is dobtam nyomban... Végül elérkezett a nagy nap! Betereltek bennünket a vagonokba, mint az állatokat, de ki törődött már vele, hiszen hazafelé tartottunk... Rongyosan, mocskosán, csontvázzá soványodva negyvennyolc júniusának utolján érkeztünk meg Máramarosszigetre. Amikor a táborba beléptem, kibe botlottam bele elsőnek, az egyik régi cimborámba. A konyhán osztotta a kaját... Ott maradtam vele én is vagy két hétig, hogy egy kicsit felpendüljek, és csak utána mentem le Debrecenbe. Onnan azonban Budapestre irányítottak azzal, hogy ott érdeklődjek, nem telepítették-e ki közben a családomat. A Dohány utcában végignézték a névsort, de a Koleszár név nem szerepelt benne... Somoskőnél léptem át a határt. Persze, nem volt semmilyen papírom, de mindenki láthatta, hogy fogságból jövök, mégis megbüntettek tiltott határátlépésért. Százötven koronát kellett fizetnem! Hát így fogadott engem Csehszlovákia. A táborok poklából árvaságba, a hazátlanság poklába csöppentem újra, de legalább itthon voltam... — mondja Béla bácsi, és egy könnycseppet maszatol szét az arcán. Akire sok baj, nyomorúság szakad, azt mondják rá: "Átvetette az élet a vállán!" Hogy a hatvankilencedik életévét taposó Koleszár Béla bácsival mindez megtörténhetett — nem az ő szégyene! De vajon akad-e gyógyír az annyi éve még mindig fel-felfakadó, örökösen sajgó sebére...?! TÓTH EDIT Kegyeletteljes megemlékezés Régóta vajúdó gondolat öltött testet Kürt községben: átfogó szervezés eredményeként kegyelettel emlékeztek a második világégés áldozataira. A lelkekben az emlékezés fáklyái nem csupán az elesettek tiszteletére lobbantak fel, hanem az elűzöttek, az elhurcoltak, a kitelepítettek, a háború lelki áldozatainak emlékére is... Tisztelgésképpen az első világháború turulmadaras emlékoszlopába most kerültek bele a közel öt évtized távlatából sem felejtett nevek és évszámok,.. A példaértékű, követésre méltó helyi kezdeményezés felől érdeklődve, lelkes emberekre lelek mindenütt. A nyilatkozatok tömkelegéből kimondatlanul is kicsendül: a kegyeletteljes rendezvény valódi kalákában valósult meg. Kovács Károly polgármester szerint ő csupán erkölcsi-emberi kötelességének tett eleget, amikor a szobor előtt, a Hősök tereként ismert parkban összegyűlt tömeg előtt vállalta a benne feltornyosuló gondolatok közreadását... A helyi termelőszövetkezet elnöke is szólt a néphez, kiemelve a jelképes (és mindennapi!) kenyér testet-lelket tápláló, életerőt biztosító szerepét. Egyébként is — hangoztatja az elnök — az érdemek nem őt illetik, hanem a Csemadok lelkes tagságát. Tudniillik az alapszervezet folklórcsoportja Az új kenyér című műsorát adta elő a templom előtti téren. Az életnek is nevezett mindennapit a község plébánosa ima keretében megszentelte, majd a nép között szétosztották. Sütő Imre mérnök, a Csemadok elnöke szerint Kürtön az ma már mindenki előtt köztudott, hogy a községben nem létezhet olyan érdembeli rendezvény, amelynek megvalósításában szervezetük ne vállalna "egy pici" feladatot. Főleg a fiatalok és idősek alkotta folklórcsoport tagjai, melynek vezetője Kanyicskáné Frunyó Erzsébet. Az MKDM sejtjének elnöke, Hóka László mérnök ugyancsak a szervezők egyike volt, akárcsak Kálaziné Kanyicska Ilona és Vargáné Török Mária. Amikor az ünnepségre terelődik a szó, az asszonyok arcán tűzrózsák nyílnak, s pereg, pereg az orsón az emlékezés fonala... Tőlük tudom meg, hogy az ünnepség két részből tevődött öszsze: a délelőtti szentmisén a tiszteletes úr a háború valamennyi áldozataiért kérte az áldást, azokért, akik hevenyészett harci sírokban nyugszanak, akik elhunytéról csupán annyi emlékfoszlány maradt, hogy golyó, bomba vagy a halálkamrák áldozatai lettek azokért, akik ugyan hazatértek, de nyomorultul, a hadiözvegyekért, a község zsidó és roma lakosságáért, a málenkij robot szenvedőiért, a békeidő áldozataiért... Délután titániára, majd a Csemadok műsorára került sor, s onnan vonult a tömeg az emlékoszlophoz. Elöl a frontot megjártak haladtak... Elhangzottak versek, régi katonaénekek, az évtizedek óta visszatérő, emlékként hordott f rontörténetek... Horváth Károly, a község plébánosa meggyőződéssel mondja: "Nem kell keresni, kik voltak a bűnösök, hiszen lényegében mindenki áldozat volt. Mindenki megszenvedte azt a kort. Aki ellenségnek számított, azt is békevágy vezette, a lövészárokban, az idegen földön harcolót, bújdosót is, hiszen saját lelki békéjét, életét mentette egy szörnyűséges korban. Bűnök elkövetésére voltak kényszerítve... Gondolnunk kell ugyanakkor a béke bűneire is, amelyek a világégés után sújtották az itt élőket... Felekezeti hovatartozás nélkül, mindenkire gondoltunk, mindenhová küldtünk meghívót, ahol kitelepítettek laknak, még az óceán túlsó partjára is... A zsidó hitközösségről sem feledkeztünk meg... Az emlékmű teljes felújításának gondolata is felvetődött, az adakozás már megkezdődött, Nagy János szobrászt szeretnénk az elkészítésével megbízni. Ugyanis szükséges, hogy valóságos emléket állítsunk valamennyi áldozatnak." A fákkal övezett, gondozott parkban idáig az idegen elől szinte rejtett, turulmadaras emlékművön nézem az új adatokat, olvasom a szöveget, s jegyzetfüzetembe másolom a névtelen szerző (helyi lakos?) versét, mely az új emléktáblára került: Sokáig vártunk, s nem jöttetek, Idegen földben porlad szívetek, Elvesztetek, mint hulló csillagok, Csak Isten tudja, hol a sírotok. Pénzes István A HÉT 15
