A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
SORSOK A kire sok baj, nyomorúság szakad, azt mondják rá, hogy "átvetette az élet a vállán". Annak idején bizony a most hatvankilencedik életévét taposó szárnyai születésű Koleszár Béla bácsit is "átvetette"... Ó is megjárta a poklot... Nem, nem a háború poklát, hanem a szovjet táborokét, ahová "málenkij robotra" hurcolták... Ülünk a szobában, s el-elszoruló torokkal hallgatom, jegyezgetem Béla bácsi keserű, szívbe markoló történetét... ... A Magyar Államvasutaknál dolgoztam Miskolcon, szerelőként. Ott is laktam a MÁV-telep munkásszállóján. Mint állami alkalmazottnak 1944 októberéig háromszor is sikerült kibújnom a katonáskodás alól, amikor meg már Debrecenben dörögtek az ágyúk, fogtam magam és átírtam, meghamisítottam a felmentésemet igazoló iraton a dátumot. Valamelyik nyilas azonban rám hozta a csendőröket, hogy miért nem vonulok be. Közben az ő katona fia meg itthon bujkált... Be kellett hát vonulnom a hetedik gépkocsizó hadosztályhoz, Miskolcra, de onnan mindjárt Salgótarjánba kerültem, ahol éppen sofőröket kerestek. Ott szolgáltam egy hónapig. Majd Losoncra vezényelték az alakulatunkat, ámde útközben lebombáztak bennünket. A százados is megsebesült. Kaptam egy személygépkocsit, hogy vigyem Vágsellyére, a tisztek ugyanis már nem mertek frontközeiben maradni. A századosom igyekezett rábeszélni, hogy ne menjek vissza, mert elvisznek a ruszkik, de én csak visszajöttem, méghozzá Szinóbányára, ahová az egységem települt. Nem akartam túl messzire szakadni a szülőfalumtól... No, Szinóbányán aztán beállítottak hozzánk a partizánok, hogy álljunk be közéjük. Volt aki beállt, én azonban nem akartam harcolni, így aztán beküldtek a faluba, Málnapatakra. Két hétig a házaknál dolgozgattunk, szecskát vágtunk meg az állatokat etettük — némi harapnivaló fejében. Aztán úgy január közepe táján egyszer csak ott voltak az oroszok. Ekkor a kisbíró kidobolta, hogy a magyar katonák itt és itt jelentkezzenek. Malinovszkij marsall hallgatott ki bennünket. Kellett a sofőr, mondta, hogy mennek Berlinbe, csapjunk fel, de kinek volt hozzá kedve? Végül adtak egy "bumáskát", hogy mehetünk haza. Vagy négy orosz katona kísért ki bennünket a losonci főútra. Lehettünk vagy százötvenen. No, beértünk Fülekre. Ott aztán elálltak az utunkat, egy bárisnya meg összeszedte a "bumáskákat", és mint az állatokat beterelték a csoportunkat az iskolába. No, Béla — gondoltam magamban — lőttek a hazamenetelnek! Sajnos, a megérzésem igaznak bizonyult... Másnap reggel ugyanis vagy nyolcszázunkat muszka lovaskatonák kíséretében legya-14 A HÉT logoitattak Bánrévére, ahol mindnyájunkat behajtottak a templomba. A következő napon, Sajószentpéteren, egy juhakolban éjszakáztunk, persze étlen-szomjan, aztán irány Miskolc. A gyüjtőtábor kapujában két bárisnya — egészségügyisek lehettek — megvizsgált bennünket, de csak a fütyinkre voltak kíváncsiak... A láger háromszoros drótkerítéssel volt körülvéve. Ott lézengtünk, és ha kérdezni akartunk valamit, mindjárt géppisztolyt nyomtak a képünkbe "kedves felszabadítóink". De azért még reménykedtünk, hiába, fiatalok voltunk... Hanem húsvét után egyszer csak "bevagon íroztak" bennünket. Voltunk vagy ötezren. Ülni nem lehetett, csak állni, annyian zsúfolódtunk egy-egy marhavagonba. Olyanok voltunk már, akár az állatok. A vagon közepén volt egy lyuk, ott végeztük a dolgunkat... A háború végét Máramarosszigeten értük meg. A remény újraéledt, azt hittük, most már hazaengednek. Dehogy engedtek! Vittek tovább! Úgyhogy Bölcön (Belei) kötöttünk ki. Ha lehet, még sanyarúbb körülmények közé kerültünk. No — mondtam Árva Sanyi pajtásomnak —, nekem ebből a vendégszeretetből elegem van, hazaszököm. Jött persze ő is. A szennyvízcsatornán át jutottunk ki a táborból, és két hétig állandóan jöttünk hazafelé. Azt ettük, amit éppen találtunk, kukoricát, árpát meg mindenféle gizgazt, de leginkább a szomjúság kínozott bennünket. Szerencsére az erdő alatt belebotlottunk egy gémeskútba. Nekiestünk a víznek, és csak ittunk, ittunk... A sok éhezés és bolyongás azonban már annyira elcsigázott bennünket, hogy ott helyben ledőltünk a földre pihenni. Arra neszeltünk fel, hogy egy lovaskocsi tart felénk. Igyi szuda! — kiabáltak ránk a szekérről. Sanyi — mondtam — gyerünk oda. Csakhogy ő úgy megijedt, hogy felugrott, és el akart szaladni. Erre az egyik elkezdett kiabálni, hogy "fricc", "fricc"... Hiába mondtam, hogy "vengrik" vagyunk, nem németek, a pajtásomat úgy fejbe vágta a pisztolyával, hogy menten elöntötte a vér. Ekkor aztán lőtt vagy hármat a levegőbe, mire kisvártatva tizennégy-tizenöt éves suhancok jöttek elő, és alaposan összekötöztek bennünket. Kiderült, hogy az erdőn túl egy falu van, mert oda vittek be. Rongyosak, mocskosak voltunk, látszott rajtunk, hogy jó ideje nem ettünk, hát az asszonyok megszánták a nyomorúságunkat, és hoztak egy kis puliszkát... Utána felpakoltak bennünket egy ütött-kopott teherautóra, és elszállítottak Orasba. Ott bezártak egy pincébe, ahol csak úgy hemzsegett a poloska, reggel pedig lehúzták a Idounkról a bakancsot, elszedték az iratainkat, még a családi fényképeinket is, és visszavittek a lágerba, Bölcre. Persze, ott is bezártak, másnap azonban bevittek a tiszthez, aki felolvasta nekünk Sztálin parancsát, hogy a szökevényeket agyon kell lőni. Rettenetesen megijedtünk, amikor a tolmács elmondta, hogy mi a helyzet. Hát még akkor, amikor a falhoz állítottak bennünket, a hátunk mögött meg elkezdték csattogtatni a géppisztolyaikat... Megpróbálkoztok-e • még a szökéssel? — kérdezték aztán. No, mondom, már jól vagyunk. Utána letereltek a pincébe, ahol minden szőrt lenyúztak rólunk, majd adtak egy ócska göncöt, és a többi szökevénnyel együtt vályogvetésre fogtak. Hogy mit adtak enni? Moslékot! Valami káposztaleves-félét, lisztlevest, korpalevest, vagy főtt marharépát... Húst még csak nem is láttunk. Kenyeret is ritkán, de ha adtak néha egy-egy falásnyit, az is olyan volt, hogy ha a falhoz vágtad, hát odaragadt... No, két hónap után mintha elfelejtették volna, hogy szökevények vagyunk. Minket is beosztottak a napraforgóolajat sajtoló üzembe, később meg a cukorgyárba. Ott dolgoztunk. Ott valamivel jobb volt, de nem tartott sokáig, mert halljuk egyszer, hogy olvassák a nevünket — jelentkezzünk az irodában! Mentünk. Az irodánál volt már vagy ötszáz ember félreállítva, de nem tudtuk, hogy miért. Hamarosan megtudtuk. Vonatra raktak ugyanis bennünket, és vittek Kisinyovba. Egy évet húztam le ott. Autókat javítgattam. Az egyik próbaútról aztán a pajtásommal együtt nem mentünk vissza, hanem elindultunk hazafelé. Már majdnem Pradba értünk, amikor elkaptak bennünket... Kisinyovban negyvenhét decembere körül rakták a csoportunkat vagonokba, és irány Dzsezkazgán. Egy teljes hónapig tartott az út. Két hétig még úgy-ahogy adtak enni, de aztán már csak forralt vizet meg némi kölest kaptunk. Nagyon legyengültünk. A marhavagonokban negyven fokos hideg volt, de még csak egy pokrócot sem adtak... Persze, mire a táborba értünk "Majd ha felépítitek Oroszországot ..."
