A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
LÁTOGATÓBAN A költő sóhajai Beszélgetés Reszeli Ferenccel — Feri, úgy tudom, hogy manapság több foglalkozásod is van. Mindezeken túl van egy hivatásod: költő lennél, íróember. A sok foglalkozás vajon nem szorította-e háttérbe a hivatást? — Sokan megütköznek azon, hogy nekem több foglalkozásom van. Némelyek számolják. Én még nem számoltam öszsze. Általában háromról lehetne beszélni, de ez három elfoglaltságot jelent és nem három foglalkozást, nem három hivatalt és nem három hivatást. Legszebben az hangzana, ha azt mondanám, hogy egyetlen foglalkozásom sincs, maradtam a hivatásomnál. Ennek a megállapításnak a második fele az igaz, mert a költői hivatás, az, hogy írok-e verset, vagy sem, nem választott dolog az ember életében. Ebből törvényszerűen adódik a kérdés, hogy írok-e verset. Igen, bár nem kínálgatom őket a lapoknak. Az én dilemmám ugyanis nem az, hogy megjelennek-e vagy sem. Egészen más. Előbb vagy utóbb valamiféle kisesszében formát is ölt majd, hisz elég sok jegyzetet, ötletet, gondolatot vetettem papírra arról, hogy kinek kell a vers. Ez az én dilemmám. — Egyébként a számból vetted ki a kérdést, mert az lett volna a második kérdésem, hogy kell-e a vers. Az imént elmondottak inspiráltak még egy kérdés megfogalmazására. Azt modtad, hogy nem kínálgatod a verseidet a lapoknak közlésre. Ez számomra teljesen érthető, ugyanis a versírásból nem lehet megélni. Ebből a szempontból: luxus ma a versírás? — A versírás nem az életvitelben luxus, hanem az életformában, az életszemlélet szempontjából luxus ma verset írni. A vers által az ember hovatovább, egyre inkább kiszolgáltatja magát. A rendszerváltás előtt veszélyeknek, konkrét büntetőjogi és pártfegyelmi meg mit tudom én milyen veszélyeknek szolgáltatta ki magát a költő, hiszen a verset élőiről hátúira és hátulról előre is elolvasták, átvilágították és próbáltak olyan értelmezést adni neki, ami váddá emelhető... — Sokszor egy kritika felért egy feljelentéssel... — Igen. Pályám elején körülbelül 1970- ig még vettem magamnak azt a bátorságot, hogy időnként kritikát is írjak, ám később lemondtam róla. Nem nagyon hiányzik az életemből, mert nincsenek is igazán ilyen jellegű ambícióim, talán képességem sem ahhoz, hogy rendet próbáljak teremteni egy olyan esztétikai zűrzavarban, amely most van kialakulóban, 6 A HÉT illetve most válik felismerhetővé, most kezd kirajzolódni. Arról álmodtunk, hogy a legkorábban talán épp a művészeti értékekben rendeződhet újjá az az értékrend, amelyre olyan nagyon áhítoztunk. Attól tartok, hogy ez nem következett be, és egyelőre nem is várható, hogy bekövetkezik, mert a kérdés ma már nem így vetődik fel, hanem sokkalta egyszerűbben: kell-e a vers?, kell-e a festmény, a zene? — Kell? — Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy van-e funkciója, akkor egyértelmű a válasz: kell. Ha viszont arra vonatkozik, hogy van-e igény rá, akkor a válaszadást megelőzvén is már nagyon elbizonytalanodom, és gondolom így van vele sok mindenki. — A kérdés arra vonatkozott, hogy van-e rá igény... — Igény van, de ez inkább lappangó vagy szünetelő igény. Egy biztos, azok, akik a verset közvetíteni lennének hivatottak, elég egyértelműen a "nem kell a vers” magatartást választották, amire én abból következtetek, hogy nem kérnek a lapok verset, vagy végül is még talán kérnek is, hanem inkább abból következtetek erre a magatartásra vagy állapotra, hogy a lapokban, folyóiratokban szembeszökően kevesebb a vers, főleg a jó vers. S ez nemcsak ránk vonatkozik, hanem a teljes magyar nyelvterületre, mondhatni még a szlovákra is. Szóval gondolkodóba ejt. Ráment eddigi életünk, de kiböjtöltük, hogy ne rébuszokban kelljen most már beszélnünk olyan elemi emberi igényekről és vágyakról, mint a szabadságvágy, s a költőben még fokozottabban meglévő egyfajta rebellis magatartás, amely — ennyire prózaian ki merem mondani — a költészet eszköztárába tartozik. Nos attól félek, hogy nem vagyok messze az igazságtól, amikor rögtönözve és nagyon bátortalanul kijelentem, hogy zavarba jött az irodalom a rendszerváltástól. Talán azért — nyomatékosan hangsúlyozom: ez kérdés! —, mert kimunkáltunk magunkban egyfajta nyelvet, egyfajta morseköltészetet, amelyet az irodalmi cellák falán átkopogtatva közvetítettünk oda-vissza egymás felé? És idő kell ahhoz, amíg visszatérünk egy új létezésforma "anyanyelvéhez”, meg talán egy új költészeti anyanyelvhez is, amely természetesen nem szakadhat el a régitől, de bennem valóban dilemmák vannak, hogy kell-e a vers, kinek kell, meddig tart, ha nem kell, és vajon nincs-e meg annak a veszélye, hogy már nem is fog kelleni? A kérdés utolsó felére viszont hadd adjam meg a választ. Maradjunk a saját költészetünknél, anyanyelvűnknél: ha eddig kellett, és ha a nemzetszervezés, a nemzetiségi fönnmaradás, a kisebbségi sors, a magyar sors, a kárpát-medencei sors, az európai sors szempontjából, s nem utolsósorban a szép és az ember viszonyának az aspektusából eddig ilyen fontos szerepe volt, akkor biztos, hogy kell a költészet. A válaszom megnyugtató, de nem izgalmak és aggodalmak nélkül való. — Költőként fájdalmas-e neked ezen a kérdésen morfondírozni? Nem úgy vagy-e ezzel a dologgal, mint az olyan ember, aki sejti, hogy valami baja van, talán beteg, és egyszer csak ráébred arra, hogy ez nemcsak feltevés, hanem maga a valóság. Netán nem így ébred-e rá a költő arra, hogy hangosan ki kell mondania, meg kell fogalmaznia kétségeit: végül is kell-e az, amit csinál, elolvassa-e a verseit valaki? Száz emberből kettőt, ha érdekel. így megéri, érdemes? Vagy a költőnek nem szabad ilyesmin gondolkoznia? Egyszerűen úgy kell tenni, mint hajdanán mondjuk József Attila, aki kiadatta a verseit, és maga árulta őket. És neki ebből sem anyagi sem erkölcsi haszna nem volt A ma költőjére is ez vár? A költő ma kezdjen a halhatatlanságnak dolgozni? Én nem rád célzok, általában kérdezem. — A költő: a jó költő és a rossz költő, az elvetélt és a megmaradó is mindig a halhatatlanságnak címezi a verseit. Nem a saját halhatatlanságának (noha erre is sok példa van, hiszen a költő általában hiú teremtmény), hanem egy olyan eszmény halhatatlanságának, amely — nagyon prózaian fogalmazva — a világ megváltoztatásának a hite. Mert legyen bár ez a világ nagyon gyönyörű, soha nem lehet igazán jó... — ... és sohasem lehet megváltoztatni, legalábbis nem a költők által... sajnos... — ... de valaki azért maradjon, aki erről az ambícióról nem mond le. Ha már a tudósok ráébredtek arra, hogy nem lehet a perpetuum mobilét megszerkeszteni, legyen, aki a lehetetlent újra megkísérli. S ez a költő. — Egy másik kérdés: van-e még csehszlovákiai magyar irodalom? Csehszlovákiai magyar irodalmi élet úgy hiszem nagyon régen nincs már. — Ez egy kényes és azt hiszem nagyon hosszan kifejthető kérdés. Én erre kérdéssel válaszolnék: volt-e csehszlovákiai magyar irodalom, és lesz-e a jövőben? Ügy éltük le az életünket, hogy soha nem mertük igazán nevén nevezni a dolgokat.
