A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-20 / 51. szám

A kérdésedre válaszolva: csehszlovákiai magyar irodalom volt, de nem úgy létezett, ahogy tudomásul vettük, hanem úgy, ahogy majd a későbbiek során kiderül, hogy igenis volt, s egy nagyon jelentős csehszlovákiai magyar költészet. A csoportos sérelem okán én már többször hangot adtam annak, hogy a magyar irodalmi közvélemény, még a legszűkebb irodalmi közélet sem veszi tudomásul azt, hogy itt van egy költészet. Megtanul egykét nevet, ezeket kényelmesen ragozza, s annak a látszatát kelti, hogy szeret bennünket, tudomást vesz rólunk, és felvállal bennünket. Most előállt egy helyzet, amelyben a jó nemzeti magatartáshoz az is hozzátartozik, hogy kötelező bennünket felvállalni és... lám... ennek is milyen zavarai vannak. A kölcsönös megismerésnek nincsenek ma már sem Magyarországon, sem itthon korlátái, sőt mi több, a szókimondásnak sincsenek korlátái és mégis, íme: zavaros az irodalom vize... Érdekes módon még csak nem is igen halászgatnak benne. Valami történt, vagy valami történőben van. Nehéz ezt előre megmondani, hogy mi, egyfajta elbizonytalanodás azonban érezhető, ez biztos. Vegyünk példaként egy írót, akinek az asztalfiókjában van egy olyan regénye, amelynek a megjelentetését végképp nem remélhette. Megtörtént a rendszerváltás, az író elolvasta a regényét, és kiderült, hogy ez viszont már most nem adható ki, mert az igazmondásnak most már sokkal nagyobbak a lehetőségei, mint mi ezt egyáltalán megálmodni mertük. És ahhoz, hogy a regény újraíródjék, hogy a versek, a novellák újraszülessenek, attól tartók, olyan hosszú idő kell, hogy nem írják őket újra.

— Tehát az irodalom elbizonytalanodásának itt nálunk ez is az egyik oka lehet.

— Igen, bár sok oka van. Az író bizonyos kényszerűségek hatására, érthető módon ma sokkal aktívabban politizál, vagy aktívabban folytat publicisztikai tevékenységet, mint amennyire irodalmi életet él. Tünetértékű és engem nagyon aggaszt az irodalmi élet és ezen belül a társasági, kávéházi irodalmi élet hiánya is.

— Úgy elmérgesedett a viszony némely emberek és csoportosulások között, hogy félő soha többé nem lehet őket egy asztalhoz ültetni...

— Számos okból, különböző politikai szemléletből, "pártfegyelemből" kötelező haragudni egymásra, csoportosítani, kiközösíteni egymást. Az irodalomra sajnos mindez nagyon közvetlenül hat, mert általában az értelmiségiek — irodalmárok is — művelik nálunk a nemzetiségi politizálást.

— Pedig végső soron mindez nem kellene, hogy okvetlenül hasson az irodalomra, hiszen az irodalmi művet mint értéket el kellene vonatkoztatni az alkotó egyén politikai hovatartozásától, bár elismerem, ez nagyon nehéz.

— El kellene vonatkoztatni, de mint a jelekből kiderült, maga az irodalom került egyfajta fölfüggesztettség állapotába. Ma polgári irodalmi szalonokat is lehetne nyitni, és íme: senki sem nyit szalont. Sőt:

LÁTOGATÓBAN

hajdani lehallgatott és le nem hallgatott lakásokban sincsenek olyan verbuválódások, mint azokban a rossz években voltak. Egy bizonyos; hogy voltak álismérvei annak a hamis értékrendnek, amely a csehszlovákiai magyar irodalmat minősíteni volt hivatott, s legalább ennyire bizonyos, hogy voltak tényleges ismérvei egy ezzel párhuzamosan vagy ettől függetlenül létező értékrendnek, amiről én most nem állítom, hogy az alapja a csehszlovákiai magyar irodalom majdani klasszikájának. Mindezektől függetlenül azonban szamárság lenne letagadni, hogy itt művek, versek, elbeszélések, regények születtek, s évtizedeken át láttak el olyan, talán nem egészen irodalmi funkciókat: mint a kisebbségi önszervezés, önmegtartás funkcióját például. Hát hogyne lett volna csehszlovákiai magyar irodalom? Hogy lehetne lemondani arról, hogy legyen? Érdekes az, ami most van, hogy meddig tart ez a bizonytalanság és minek nevezhető...

— Röviden: voltak jó művek és voltak rossz művek. Lesznek jó művek és lesznek rossz művek, és az, hogy ezek összessége csehszlovákiai magyar irodalom-e vagy sem, lényeges ez ma már?

— Biztos, hogy egy ideig még lényeges. Lényeges az irodalmi adminisztráció szempontjából, lényeges ettől sajnos el nem vonatkoztatható politikai aspektusok szempontjából, s ha jól meggondolom, más szempontokból is. Ebben van azért jó is, hiszen a csehszlovákiai magyar létezés regényét egy jellemzően dunántúli vagy alföldi író nem írhatja meg. A mi világképünket csak mi rajzolhatjuk meg hitelesen, hiszen megvannak a jellemzői: pozitívumokban, fájdalmakban, szenvedésekben, feloldódásokban, minden tekintetben. Szóval... én leginkább egy nagy sóhajtással fejezném be ezt a nyilatkozatot...

— Akkor sóhajts egy nagyot!

— Megtörtént... Természetesen sokféle indíttatású sóhajtásom van. Igen optimista szeretnék lenni, de a mindennapi élet nem erre ösztönöz. Romlanak az emberi kapcsolatok és az emberek elkótyavetyélik a szabadságnak egyfajta sohasem remélt, mindig csak álmodott lehetőségét... miközben az irodalom egy ideig mellékessé válik, noha társadalmi szerepe épp most lehetne végre az, aminek lennie kellene. Talán éppen ettől van zavarban... Fejezzük be ezzel? Jó?

L. Dusik Éva A HÉT 7