A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-13 / 50. szám

SZABADIDŐ Chris Pollack

Semmi gond, doktor úr!

Szóval elmentem a pszichiáterhez, és előadtam a mesémet. Rosszul sikerült házasság, szerető, aki mindig nyavalyog, az idősebbik leányomnak nem megy a tanulás, anyagi gondjaim is vannak, s ami a legborzalmasabb: hamarosan betöltőm a negyvenedik életévemet.

— Szeretnék egy bizonyos időre eltűnni — mondtam. — Szigorú felügyelet alatt szeretnék élni... szálljon le rólam az az átkozott felelősség. Magánál védett vagyok a világi dolgoktól. Az a gyanúm, hogy előbbutóbb az emberiség totálisan bedilizik.

Nagyon kedvesen bántak velem, s azonnal kérdésekkel ostromoltak. Türelmesen meghallgattak. Mindenkivel szívélyesen bánnak: ha betegről van szó, mindent megtesznek a gyógyulás érdekében. Csak a vér- és vizeletvizsgálat után következnek a pszichiáter kérdései. Mindezt őrült sebességgel végzik el, s ón biztosra vettem, hogy az eredmény pozitív lesz, vagyis dilisnek nyilvánítanak. A vizsgálatok után elvezettek a főorvoshoz, aki szúrós pillantással vógigmért, majd átböngészte a kartonomat, és megjegyezte:

— Magának nincs szüksége kórházi kezelésre. Ön lelkileg makkegészséges.

— Egészséges? — kérdeztem megrökönyödve. — Hogyan lehetnék egészséges, amikor lehetetlen emberek vesznek körül? Állandó depresszióban élek, bűntudat gyötör, utálom saját magamat és rémálmaim vannak.

— Mindez nem tipikus. Normális tünetek. Őszinte leszek: ebben ezek a tünetek a korral — járnak. Legyen észnél. Vállalnia kell a felelősséget mindenért. Nem, nem lehetek a segítségére. Ön olyan egészséges, mint egy tengerész.

— Ha így folytatom, beleőrülök.

— A félelem normális tünet — mondta az orvos türelmetlenül. — Minden embert érhet hasonló baj. Ha ugyan bajnak nevezhető az ön nyavalygása.

— Nem bírom további

— Tökéletesen boldog ember nincs! — Az orvos az órájára pillantott. — Én is mesélhetek önnek hosszú meséket a szeretőmről.

Hazabandukoltam. Haza, a gyerekek és a nejem mellé. Azután elmásztam az önkiszolgálóba. Elhatároztam, hogy egyszerűen elnémulok, s aztán

30 A HÉT

majd csak becipelnek a diliházba. Útközben betértem egy cukrászdába. Telefonálni akartam a kedvesemnek. Minden kedden és pénteken találkoztunk, de szinte naponta felhívom. Néha szerdán is meglepjük egymást.

Melody dühös volt.

— Végre. Hol voltál eddig?

— Én csak...

— Törődsz is te azzal, hogy szinte el sem mozdulok a telefon mellől. Szörnyeteg vagy! Olyan nehéz felemelni a hallgatót?

Nem új szöveg. Ó, egyáltalán nem. Gyakran mondott hasonlókat. Valójában miért nem vetek véget ennek a románcnak? A diliház eszményi menhely, de oda nem engednek be a dokik. Megpróbáltam türtőztetni magamat. Nem szabad a haragnak utat engedni, mert valaki megjárhatja. Melody elég volt, megláthat valaki a szomszédok közül, és beszámol a nejemnek.

— Sajnálom — mondtam röviden. — Egyet mondok: szeretlek.

— Tudod is te, hogy mi a szerelem. Nem, erről neked fogalmad sincs. Csak azért láncoltál magadhoz, hogy legyen valakid, akivel agyonütheted az üres óráidat. Ismerlek, Patrick, ismerlek...

— Melody...

— Nem akartalak megbántani, Patrick... de olyan egyedül vagyok... olyan rosszul érzem magamat nélküled.

Még mondtam valamit, és megszakítottam a beszélgetést. Melody kedves és bájos teremtés, de nem beszélgethetem át vele az egész napot a cukrászdában. Ezt még a bolond sem teszi. Nálam valami nem stimmel, mondta egy alkalommal. Dilis vagyok, olyan pasas, aki reggel bevág egy nagy tál bolondgombát.

Másnap délelőtt a munkahelyemen végképp úgy éreztem, hogy eljátszottam az életemben mindent, nekem semmi sem sikerülhet. Az egyik hivatalnok esdeklően nézett rám. Nem tudtam mire vélni, de aztán rájöttem, hogy miért néz olyan furcsán. Tegnap megbeszéltük a találkát. Osztályvezető vagyok a vállalatban, ón tartom szemmel a hivatalnokokat. Ez a krampusz az utóbbi időben sokat lógott. A tudomására adtam, hogy nincs tovább, elbocsátom, de tegnap óta persze megváltozott a véleményem. "Ön

tehetséges srác, mondtam, de nálunk nem viheti sokra, ha így viselkedik, ezért úgy gondolom, hogy..."

A fiatalember dadogott.

— Csak nem azt akarja mondani, hogy... hogy elbocsát?

— Ne vegye a szívére a dolgot — mondtam. Am a srác váratlanul a padlóra vetette magát, a szőnyeget tépte és sikoltozott. Vártam néhány pillanatig, majd kérettem a vállalat orvosát. Megvizsgálta a fiatalembert, és segítséget kórt a kórház idegosztályától. A mentők hamarosan elcipelték a szerencsétlent.

Ez történt tehát az irodámban. Otthon még nagyobb attrakció volna valahogy szót érteni a nejemmel, Christine-nel, de a kísérlet nem járt eredménnyel. Egész idő alatt Melodyra gondoltam. Ezért szerdán meglátogattam a kedvesemet. Nagyszerű hangulatban nyitott ajtót, de mi haszna: most meg állandóan Christine-re gondoltam. Melody észrevehette, hogy elkalandoztak a gondolataim, nyugtalankodni kezdett. Elhagytam a lakását. Hazafelé menet megsajnáltam, és betértem a cukrászdába, gondoltam, egy telefonbeszélgetéssel megbékítem. Csak annyit mondtam, hogy "halló", amikor észrevettem a nejemet és a leányomat, amint el-