A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-13 / 50. szám
mmmmmmm. i ««i* Mi «»»li SZABADIDŐ hagyják a házunkat. Megláttak. Szemük tágra nyílt a meglepetéstől. Én persze begyulladtam. Bizonytalan léptekkel a nejem felé indultam. — Tudod — motyogtam —, éppen téged hívtalak, de nem voltál otthon. Érdekes, nem? — Mióta telefonálgatsz te nekem cukrászdából? — szakított félbe hevesen. — Utoljára akkor telefonáltál a cukrászdából, amikor a menyasszonyod voltam. Kérdem: most kinek telefonálgatsz? Borzalmasan összekaptunk. Nem részletezem, szörnyű volt. A munkahelyemen sem nyíltak számomra a rózsák. Új munkaerőt kaptam, de röviddel később megneszeltem, hogy a fiatalembert a direktórium küldte a nyakamra. Lehallgatja a telefonbeszélgetéseimet és állandóan szemmel tart. Mondtam Melodynak, hogy nem hívhatom fel többet a vállalatból, legalábbis nem olyan gyakran, mint eddig. Azt válaszolta, hogy a magatartásom nem lepi meg, ón egy szörnyeteg vagyok. Christine pedig minduntalan azt hajtogatta, hogy a szakadék közöttünk most már áthidalhatatlan. Az idősebbik leányomat áthelyezték felsőbb osztályba, a fiatalabb pedig majdnem megbukott. Ezen aztán úgy hajba kaptak, hogy alig tudtam őket szétválasztani. Amikor úgy éreztem, hogy betelt a pohár, ismét felkerestem az ideggyógyászt és elmondtam mindent, az újabb fejleményeket is. A főorvos előszedte a dossziémat és egykedvűen leszögezte: — Sajnálom, itt azt írja, hogy ön egészséges. Tökéletesen egészséges. Semmit sem tehetünk az érdekében. Nézzen szembe a problémával, küzdjön. Valamennyien ezt tesszük. Itt vagyok például én... Nem vártam meg, amíg befejezi a mondatot. Előrántottam a táskámból a revolvert — Smith & Wesson, hatalmas kaliber ám — és belelőttem az orvos bal karjába. — Maga egészséges — mondta az orvos a jobb karjával integetve. — Tökéletesen egészséges! A következő golyó a bal lábába fúródott. — Ön egészséges — erősítgette tovább. — A világ olyan, amilyen, értse meg... Belelőttem a mellkasába. Lezuhant a szőnyegre, de egyre azt hajtogatta, hogy egészséges vagyok, egészséges vagyok, egészsé... Végül elnémult. Örök időkre. Hihetetlen. Mi mindent tettem meg annak érdekében, hogy meggyőzzem őket arról, amit nem akartak elhinni...?! Szyjatoszlav Loginov: VETÉLKEDŐ (Mesék a jövőből című ciklusból) Ahogy végre eljutottunk a jövőbe és minden problémánkat megoldottunk, ismét felvetődött az az átkozott kérdés, hogy: "Helyettes it heti-e a robot az embert?" Létre is hoztak nyomban egy ember-robot bizottságot, amely elhatározta, hogy megszervezi egy átlagrobot és egy átlagember vetélkedőjét. A sorsolás egy Ivanov nevű egyénre és egy ECH-17 sorozatgyártmányú robotra esett. A versenyző felek akár szellemi vagy különleges képességben, akár matematikában és fizikai erő terén vetélkedtek, az ECH-17 fölénye kétségtelen volt. — Énekelni tud? — Gyengén — mondta Ivanov. — A zenei hallásom ugyan jó és elfogadhatóan játszom xilofonon, de éneklésem — az csapnivaló. — Én ugyan basszus vagyok, de kióneklem a diszkantit és a lírai szopránt is. Képes vagyok játszani egy egész szimfonikus zenekar helyett — mondta ECH-17 és már kezdte is finoman, árnyaltan. A következő feladat versírás volt. A robot tinezkét másodperc alatt kanyarított egy oly tökéletes szonettet, hogy Shakespeare sem irt különbet. Az embernek meg egy órájába tellett összehozni ennyit: "Az erdőben született egy fenyócske..." —A fenébe is, amikor nem kell. a rímek csak úgy zsonganak az ember agyában. De most... Aztán a bizottság bejelentette, hogy a versenyzőknek két óra áll a rendelkezésükre, hogy megfessék a bizottság bármelyik tagjának a portréját. Az ECH-17 a holland mesterek stílusában festette meg az alelnökió robotot. Ugyanis rajtuk kívül senki sem tudta oly hűen ábrázolni az acét csillogását, mint az öreg mesterek. A legapróbb követelménynek is megfelelt minden, az acél is úgy fénylett, mintha igazi lenne. Ezzel szemben Ivanov rajza nagyon hitványra sikeredett. Csupán egyetlen lányka akadt, aki látva a portrét, bátortalanul megjegyezte: — Mégiscsak van benne valami, képmás ez... a szakáll, az orr... De hát mindenki tudja, hogy a lányok a fiatal, szimpatikus férfiakkal szemben sokkal elnézőbbek, mint ahogy azt megérdemelnék. Megalázó volt ez a vereség. A bizottság elnöke alig tudta visszatartani könnyeit, de azért felállt, és kiegyensúlyozott hangon, mintha nem is érző ember lenne, Így szólt: — Az első három fordulóban a robot győzött, ezért most az utolsó feladatot a vesztes fél adja fel. Ivanov barátom! Melyik szakterületen óhajtasz versenyezni? Választhatod bármelyiket! Ekkor Ivanov az ellenfeléhez fordult, és igy szólt: — Kértek, teljesítsd egyik saját kívánságod! — Melyiket? — kérdezte az ECH-17. — Bármelyiket. Azt amelyiket szeretnéd, ha úgy lenne. — Minden rendszerem rendben van, az energiatartalékom sincs kimerítve. Mit akarhatnék? Te talán akarsz még valamit ha jóllaktál, ha egészséges vagy és elvégezted a kijelölt munkád? — Persze, hogy akarok, s nem is keveset. Szeretnék tudni énekelni és festeni! Szeretnék elrepülni a szomszédos galaxisra, szeretnék átélni néhány órát a múltból! Szeretném, ha minden kislány mosolyogna rám, akivel csak találkozom! Sosem teljesül minden vágyam, tehát van miért igyekeznem, van célom. Te csak azt végzed el, amit parancsolnak neked. Ti robotok magatoktól semmit sem akartok... és ezért sosem pótolhatjátok az embert! — Igaz, amit mondasz — ismerte el az ECH-17, mire az egész emberiség megkönynyebbült, hogy mégiscsak pótolhatatlanok vagyunk. Ivanov és az ECH-17 együtt távoztak a teremből az utcára. — Ti magatok találtátok ki ezt a vetélkedőt is — mondta a robotember. A robotok sosem akarták pótolni az embert. Mondd, miért önrend mindenki annyira a győzelmednek? — Mert emberek — mondta Ivanov. Vércse Miklós fordítása Szilva Emőke rajza A HÉT 31
