A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-13 / 50. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY

Több hete otthon volt már Fanni a kórházból, de Rasztyo mindennap halogatta közölni vele, hogy már csak néhány hétig dolgozhat a munkahelyén. Addig nem akart előhozakodni vele, amíg — legalább átmenetileg — nem talál valami megélhetési lehetőséget, egy konkrét állást a szakmájában. Több hirdetésre jelentkezett telefonon és személyesen, de az eredmény: zéró. Egyfajta kisebbrendűségi komplexus megjelenését vette magán észre, s ennek az lett a következménye, hogy egy-egy sikertelen kísérlet után, hogy álláshoz jusson, mindig bedobott valahol egy féldecit. Persze ügyelt rá, hogy mire hazaér, kipárologjon belőle, nehogy Fanni észrevegye. Utolsó lehetőségként fogadta el kollégája és majdnem barátja Stano Malina javaslatát, egy ausztriai munkalehetőség kiaknázását. Mint később kiderült, szó sem volt itt "kiaknázásról", hanem egy lehetőség, vagy alkalom foggal-körömmel való megragadásáról. A német nyelv ismerete nem szerepelt a munkavállalás legfontosabb feltételei között, hiszen nem intellektuális jellegű munkáról volt szó, hanem egyszerű munkásnak szegődnének el. Átmenetileg

— gondolta Rasztyo, de sejtelme sem volt, hogy ez az "átmenetileg" időben mennyit jelent. Remélhetőleg csak hónapokat, amíg valami jobb munka kínálkozik. Egy szép reggel aztán mégiscsak előhuzakodott vele Fanninak, aki — meglepetésére

— normálisan fogadta a hírt, sőt, megjegyezte: "Ez a munkahely csak gátolt a képességeid és ügyességed kiaknázásában." Rasztyonak igen jólesett ez a megállapítás, s nagy kő esett le a szívéről. Azt persze csak a leendő munkahelyszín (Becs egy külvárosában) megszemlélése után árulta el, hogy WC puculáson kívül mindent csinálniuk kell majd, kezdetben négy-ötezer schillingért. Ha jól megy az építkezés, s a munkaadó is elégedett lesz velük, húszezret is kereshetnek majd. Persze egész héten ott lesznek, Rasztyo csak pénteken este érkezhet haza. Nem félt a kétkezi munkától, s bár fizikailag nem volt a helyzet magaslatán, hisz sokszor fájt a gyomra, izmai viszonylag erősek és edzettek, hála a sok focizásnak. Fannit bántotta, hogy Rasztyoból melós lesz, de tapintatból nem említette neki. Nem az zavarta, hogy a mérnök urat munkássá "fokozták le", hanem Rasztyo lelkét féltette. Tudta, mert ismerte, hogy ót legfeljebb átmenetileg boldogíthatja majd a viszonylag jó kereset, s akkor is csak azért, mert azt hiszi, vagy gondolja, hogy a családjáért dolgozik. Előbb-utóbb jelentkezik majd nála egyfajta hiányérzet, amely az intellektuális munka megszűnésével jár. Nem beszélve a szakmai visszafejlődésről. Némely kollégája egy-két év alatt nagyot léphet előre a szakmájában, Rasztyo meg begyepesedik. Mindegy — gondolta Fanni, s elhessegette magától a gondolatot.

Délelőtt lebicegett az emeletről megnézni, hogy van-e levelük. Több hivatalos nyomtatványon és értesítésen kívül két olyan levél is ott lapult a levélszekrényben, amelyet Fanni sietve, még a lépcsőházban feltépett. Az egyiket a barátnője, Zsuzsa írta. Az üres lapon egyetlen mondat állt: "A jövő héten meglátogatlak. Anyám halálát még mindig nem hevertem ki, de azért már elég jól vagyok. Üdv. Zsu." — Ebből a látogatásból sem lesz semmi — morogta Fanni félhangosan, a foga között szűrve a szót. Elgondolkozott rajta, hogy Zsuzsa miért levelezik vele állandóan. Vagy telefonál, aztán még mielőtt teljes mivoltában felbukkanna, már el is tűnik, mint Petőfi a ködben. A másik levél megbizsergette a szívét, és meg is mosolyogtatta egy kicsit. A gömöri_ rokonaitól érkezett levélnek mindig örült. Ők jelentették neki a már szakadófélben lévő "gyökereket", amelyek még egy darabig talán Medvesszeghez kötik. Ha másként nem, legalább gondolatban. Medvesszeg nemcsak a gyermekkort, a falut jelentette neki, hanem anyját, apját, nagyszüleit, akiket olyan hihetetlenül gyorsan, egymás után vesztett el. Ez már a múlté. Fanni megpróbálta lezárni magában. Leülepedett a lelkében a múlt, betemette az emléktelen jelen egymásra rakódó napjaival élete legboldogabb időszakát. Néhányszor elgondolkozott rajta, hogy miért akarja elfelejteni azt, ami csodálatos volt. Rájött: azért, mert fáj. A levél viszont mosolytfakasztó volt:

"Kedves Fannika, Rasztyo és Orsika!

Régen készülök írni nektek, de nagyon kevés az időm. Sok gond van az állatokkal. A Szegfű most borjazott, a bikák is szép nagyok már, de nehéz lesz őket eladni. Feri bátya elkészült a hatalmas szénatartóval. Jancsival már tele is hányták szalmával, talán kihúzzuk a takarmánnyal tavaszig. Nenével rengeteget dolgoztunk a határban, először a szövetkezetben szedtük a krumplit, aztán meg a magunk földjén. A teneheknek rengeteg a tejük, de alig tudjuk eladni. Itt semmi különösebb újság nincs. Sok a munkanélküli, egyre nehezebb elhelyezkedni. A halottak napja óta nem írtam, így hát most írom: rendbe tettük édesanyádék és nagyanyádék sírját. Rátettük a szép koszorúkat, amiket küldtél. Gondunk van a harmadik tehénnel, a Pirossal. Orvos is megnézte már, de valahogy nem akar javulni. Ti nem vagytok-e betegek? Vigyázzatok az egészségetekre. Úgy tervezzük, hogy a

SZERDAHELYI TAMÁS

I— ■

két disznót karácsony előtt vágjuk le. Küldünk majd egy kis kóstolót, számítsatok rá. Meg egy hízott kacsát is. Fannika! Többet nem tudok mit írni. Örülök, hogy jól vagy már. Az a kis bicegés nem számít. Fő, hogy egyébként kutya bajod. Sokszor csókol benneteket az egész család, s külön unokatesvéred: Márti."

Fanni délelőtt nem sejtette még, hogy bár ki sem teszi a lakásból bicegő lábát, a napja igen mozgalmas lesz. Éppen az ebédfőzéshez kezdett hozzá, amikor csengettek. Karesz állt az ajtóban egy csokor virággal.

— Bemehetek? Nem leszek sokáig. Erre jártam, gondoltam felugrok hozzád. Épp főzöl? Nem baj! Majd megkínálsz!

— Amíg a leves megfő, legalább másfél óra, mert még a zöldséget sem tisztítottam meg.

— Kutyaházi! Megijedtél, hogy sokáig maradok, ugye?

— Frászt! — vetette oda Fanni mímelt haraggal. — Mondd csak Karesz, mi újság az Esti Szóban? Várnak már?

— Megszokták, hogy nem vagy ott, de csodák-csodája, a múltkor Pusztabeszari emlegetett a szerkesztőségi értekezleten. Épp ideje lenne már, hogy belépj — ezt mondta.

— Sajnos két-három héten belül ez be is következik. Lehet, hogy hamarább. Szerdán megyek Goldschmidthez, a kezelőorvosomhoz. Tőle függ minden. Tudod, nagyon jó itthon, de azért hiányoztok már. Néha még Bélády Ica is — tette hozzá nyomatékkai, s erre Karesz elnevette magát.

— Szakramentumos nő ez az Ica. A múltkor bentjárt a szerkesztőségben Széplaki miniszterhelyettes, Szerdahelyi készített vele egy gyors interjút. Nem tudom, olvastad-e, másnap már benne volt a lapban.

— Olvastam... A szlovákiai, főleg a dél-szlovákiai községek és városok nevének állítólagos kampányszerű megváltoztatásáról volt benne szó, ha jól emlékszem... Bauer Edit parlamenti interpellációját is olvastam az Új Szó-ban. Érdekes, milyen könnyű volt átkeresztelni a magyar helységek nevét. Senki sem tiltakozott. Most viszont? Mindenki irredenta, aki Kolárovóból Gútát akar.

— Szóval... visszatérve a miniszterhelyetteshez. Mielőtt elment volna, egy kicsit beszélgettünk még. Ott'volt Ica, meg Sárkány Tünde is. A beszélgetés persze monológgá fajult. Egyszer csak Sárkány Tünde előkapta a noteszét és bőszen jegyezni kezdett, s a miniszterhelyettes egy szellemesebb megállapításánál felkiáltott: "Fantasztikus megállapítás! Kérem,

18 A HÉT