A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-13 / 50. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY ismételje meg még egyszer! Csodálatos! Fel kell jegyeznem. A legközelebbi cikkembe beépítem, mert rendkívül szellemes. Az utókornak mindenről tudnia kell..." Erre Bélády Ica — ezt látnod kellett volna — megfordult és kiment az ajtón. Amikor már tiszta volt a levegő nagy dórrel-dúrral visszajött, odaállt Tünde elé. Megállt a kés a levegőben, az biztos. Karesz Icát utánozva beállt Fanni elé, s úgy mondta: — Az utókor szarik a te cikkedre! — Ennyi? — kérdezte tágra nyitott szemmel Fanni. — Miért? Nem elég? Ez a Tünde mindent kihasznál a benyalásra. — Fütyülj rá! Inkább gyere, egyél egy kis kolbászt kenyérrel. Van gömöri szalonnám is. Az ebéd messze van még. Fanni kollégája alig tette ki a lábát a házból, csengett a telefon. A vonal túlsó végén Szigeti László szólalt meg az új könyvkiadótól, a Kalligramtól. Fannit rendkívül meglepte, mert arra volt kíváncsi, vajon befejezte-e végül is azt a regényét, amelynek néhány fejezetét vagy öt évvel ezelőtt az Irodalmi Szemlében megjelentette. "Jó lenne kiadni, mert érdekesnek tűnt akkor... persze az egészet el kellene olvasni, ha kell átdolgozni... mindenesetre érdekelne a dolog" — hallotta a vonal másik végéről. Fanni nem tudott rá mit válaszolni, megígérte, hogy megkeresi a kéziratot. Ha ezt akkor rögtön felajánlja valaki, nagyon örült volna. Ma már? A szókimondásnak akkorák a lehetőségei, hogy az ő regénye fabatkát sem ér már. Különben is, nem tud ő erről a kiadóról semmit. Annyit azért rebesgettek róla, hogy a szerzőknek is be kell szállni bizonyos összeggel, legalábbis az indulásnál. — Nekem nincsen annyi megtakarított pénzem — gondolta Fanni. Ám az iménti hívás nem hagyta nyugton. Előkereste a kéziratot, és olvasni kezdte. "Ennél sokkal tragikusabb helyzetben sem hagyta el az a képessége, hogy kívülről, több látószögből szemlélje önmagát, akár egy idegent. Ha akarta, lelki szemei előtt megjelent saját maga úgy, hogy a háta volt látható, feszes válla, nyakszirtje, amelyre göndör tincsek tévedtek..." Marhaság! — gondolta Fanni. Gyorsan el kell tüntetnem, nehogy kísértésbe essek, hogy végigolvassam. A gáztűzhelyen ott főtt már a leves, rotyogott a hús. Fanni a kézirat lapjaiból egyenként hosszú fidibuszt csinált, s amikor a láng az ujjáig kúszott, a mosogatóba dobta, s vizet löttyintett rá. — Kandallóban hatásosabb lenne — gondolta magában. — A regényekben nagy gesztusokkal ott szokták elégetni a kompromittáló leveleket, iratokat és a nagy pénzeket. Először nagyon élvezte, hogy elégeti mindazt, amit olyan keservesen vetett papírra. Később unni kezdte a dolgot. A hatvanadik oldalnál tartott, amikor csengett a telefon. Dr. Šimák szólalt meg benne Fanni nem kis megrökönyödésére. — Goldschmidt kolléga kért meg, hogy hívjam fel magát, mert neki pillanatnyilag nincs ideje. Jobban mondva a nővért kérte meg, de én vállalkoztam rá. Mit szól hozzá? Nem zavarja? Fanni elképedt, ám a meglepetése kellemesnek volt mondható. Ennek ellenére szigorúra "vette a figurát". — Először talán azt közölhetné, mit üzen Goldschmidt, nem? — Bocsánat... Persze... Holnap közbejött neki valami fontos dolog. Egy orvosküldöttség érkezik hozzánk Hollandiából. Szóval megkéri Önt, csütörtökön reggel nyolckor legyen bent a kórházban... — Igen. Rendben van. Köszönöm, hogy hívott. Tudja ilyen lábbal fölöslegesen bemenni bosszantó lett volna. — Ha nem haragszik, megkérném önt... keressen fel engem is. Ha nem lennék a szobámban, várjon meg. — És ha szabad tudnom, milyen ügyből kifolyólag? — kérdezte Fanni a meglepődés kis szünete után. — Tudja, mivel ön újságíró... szóval, hogy is mondjam... szeretnék magával valamit megbeszélni... — Rendben van. Megígérem. Ha megtalálom az épületben vagy a szobájában, akkor majd elmondja, mit kíván tőlem. — Nem telefontéma. És előre köszönöm. Viszlát. No tessék, biztosan azt akarja, hogy cikket írjak róla, mint az orvosok legkiválóbbikáról — állapította meg magában Fanni, s ettől a feltételezéstől egy kicsit szomorú és csalódott lett. Délután négyre Rasztyo is megérkezett. Fanni, amióta otthon volt, s járni is tudott már, rendkívül élvezte, hogy úgy tálalhat Rasztyonak, mint hajdanán a nagyanyja a nagyapjának. Amikor dolgozott, mindig kapkodva ettek. Akkor kezdett főzni, amikor késő délután fáradtan hazaért, vagy egyszerűen csak hideget ettek. S ez így ment napról napra, hétről hétre. Most meg mindennap szépen megterít, feltálal, mint ünnepnapokon. Kár, hogy Orsi csak öt után ér haza, mert az iskolából egyenesen az uszodába ment. Fél hat régen elmúlt már, amikor Fanni nyugtalankodni kezdett. — Te Rasztyo! Orsinak már itthon kellett volna lennie... — Ugyan már, Fannika! Még hat óra sincs. Fiatal az idő. Biztosan elidőztek valahol. Tudod, ebben a korban az ember nem úgy méri az időt, mint most mi. Ne idegeskedj! — De nézz ki, az istenért, hiszen már koromsötét van. A hó is hull, fúj a szél, hideg van. Szegény gyerek. Épp elég neki ez a strapa. Nem is tudom, nem kellene-e abbahagynia a rendszeres úszást. Úgysem lesz belőle élsportoló. — Hogy mondhatsz már ilyet? Az úszás a legegészségesebb sport. — Rasztyo! Nézz már körül kint, olyan sötét ez az utca! — Hülyeség, de ha annyira akarod, megyek. Rasztyo komótosan vette elő téli bakancsát, amikor csengettek. — No látod, már itt is van — mondta, s kezében félúton megállt a bakancs. Az ajtóban Orsi rémült arca tűnt fel. Szinte beesett az előszobába. — Apu!!! Úgy félek! Valaki idáig követett. Mindenhol a nyomomban volt. Egy fekete dzsekis alak. Kiabált utánam, hogy álljak meg. (Folytatjuk) Fotó: Prikler László A HÉT 19
