A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-13 / 50. szám
ÉGTÁJAK lemmel vértezetten" s minden kudarcon felülemelkedve törekedett arra, hogy tőkepénzes legyen, miként azt már tízéves korában elhatározta. A Rimbaud-val kapcsolatos legsúlyosabb tévedések egyike, hogy csak a vagyonra áhítozó kereskedőt látják az afrikai "kalandorban", holott számára a gazdagság csak eszköz, mely arra kell, hogy "kijusson a rabszolgasorból", hogy semmi mást ne kelljen csinálnia, "csak amihez kedve van", s "valami jót és hasznosat" alkothasson, mert az alkotás vágya élete végéig űzi, nyugtalanítja, új és új erőfeszítésekre ösztönzi: ha nincs értelme a költészetnek, ha a szó alkímiája csak ostoba rögeszme, ha a világban "az erő és a jog tükrözi a most egyedül megbecsült táncot és hangot", mi marad a költőnek, aki látnokká akart válni, hogy "az összes érzékek összezavarásával eljusson az ismeretlenhez? Mit tehet a költő, aki így vallott céljairól: "Le akarok leplezni minden misztériumot: a vallás vagy a természet titkait, a születést, a jövőt, a múltat, a világteremtés tanát, a semmit." A szó mindenhatóságába vetett hitnek törvényszerűen végletes kiábrándultsággá kell átváltoznia: 1873 nyarán az anyja roche-i házának padlásszobájába zárkózott költő a pislákoló mécses halovány fényénél az oly’ nagy reményekkel elkezdett mű, az t£gy évad a pokolban utolsó fejezeteit írja, fogcsikorgatva, sziszegve, káromkodva; anyja és testvérei riadtan hallgatják nyugtalan lépteit: nem sejthetik, hogy Arthur élete számvetését írja. "Új virágokat, új csillagokat, új húsokat, új nyelveket akartam felfedeznil Azt hittem, természetfölötti hatalmat szerezhetek. Nos hát! el kell temetnem képzeletemet és emlékeimet! Szép kis dicsőség a művésznek és mesemondónak!" Úgy érzi, teljes a bukás: "Én! ón, aki varázslónak vagy angyalnak véltem magam, minden erkölcs alól felszabadultnak, visszaadtam a földnek, hogy kötelességet válasszak magamnak, és két kézzel markoljam a durva valót! Paraszt!" A legmélyebb kétségbeesést éli át, de tudja, a vereség nem azonos a véggel. Számára nincs más hátra, mint "modernnek lenni mindenestül" s elindulni "az új érzés és az új zaj felé": megszabadulva a hazugságtól, mellyel éveken át "táplálkozott", "az ég áldotta gyarmat és az árnyékok" felé, az ismeretlen országba, ahol talán megadatik neki, hogy övé lehessen "egy testben s egy lélekben az igazság." A szó hatalmával nem tudta a világot meghódítani, tehát cselekedni kell és tanulni, látni, birtokolni: "lépj be mindenhová, felelj mindenre" — biztatta önmagát 1873 tavaszán. Az utazó nem lett hűtlen a költőhöz: azzá lett, akit Egy értelemhez című versében így jellemzett: "Örökös érkező, aki mindenhová mégy." Elindult, hogy beteljesítse az Egy évad a pokolban jóslatát: "Napomnak vége; elhagyom Európát." Nem örökre távozik: "Vasból vert tagokkal, barna bőrrel, szilaj tekintettel fogok visszatérni; külsőmről azt hiszik majd, hogy valami erős fajból származom. Aranyam lesz... Beleavatkozom a politikába. Meg leszek mentve." Arthur Rimbaud valóban visszatért — meghalni. Miután bejárta a fél világot — s ez ezúttal nem képletesen értendő —, megtanult vagy tucatnyi nyelvet és prózai mesterségek sorával tette próbára kivételes képességeit, karnyújtásnyira került tőle a gyerekkori álom: gazdag és nagy tudású világjáró válhatott volna belőle, távoli országok felfedezője és civilizációja, földrajztudós és vállalkozó egy személyben... Arthurnak azonban más sors jutott osztályrészül: élete utolsó hónapjait mozgásképtelenül és elviselhetetlen kínok között kellett leélnie egy marseilles-i kórházban: amikor 1891. november 10-én, pontosan három héttel harminchetedik születésnapja után meghalt, agóniájának tanúi joggal beszélhettek megváltásról. Halála előtt egy nappal furcsa látogató érkezett Rimbaud szobájába: egy egzaltált fiatalember, hóna alatt kis könyvvel. A fiatalembert Rodolphe Darzens-nek hívták; a könyv — amelyet ő állított össze — az Ereklyetartó címet viselte. A fiatalember boldog volt, hogy igaznak bizonyult a kósza hír, s valóban az általa rajongva tisztelt költő fekszik a szobában. Boldogsága azonban pillanatok alatt szertefoszlott: a költő eszméletlenül hevert az ágyon s a megdöbbent Darzens látta: utolsó óráit éli. A könyvet, Arthur Rimbaud verseinek gyűjteményét nem adhatta át. Rimbaud úgy halt meg, hogy — életének és művének kiváló kutatója, Alain Borer találó megállapítása szerint — "azt se tudta, hogy ő volt Arthur Rimbaud". Ez a halál azonban újjászületés volt: a halhatatlanság kezdete. G. Kovács László ŕ 'S Arthur Rimbaud V Paul Verlaine Esti imádság Arthur Rimbaud-hoz Portréjára, melyet nővére készített Mint egy angyal, kinek állán borbély ecsetje maszatol, ajkamon a megivott sörök habja még, szivar a fogam közt, úgy ülök; lelkemben vitorlák láthatatlan menetje... Halott vagy te, halott! De legalább, ahogy kívántad, fehér bőrű négerként, ki, bár vad, csodásképp civilizált s civilizál... Halott! O, élve élsz, ezer tűzzel lobog S mint vén galambdúcok forró, pettyes szemetje, száz szennyes álom ég bennem és füstölök, s fájó lelkemben úgy gyűrűznek bús körök, hogy olyan, mint az ős fák évgyűrűs szövetje. bennem szent bámulat, idézve alakod, s húnyt emlékek sora, élők arcainál jobban, te óriás! ezer tűz őrzi már szűzi szerelmedet, mely nyílt gőggel ragyog. De majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott szívvel, s leöntve már egy kisebbfajta hordót, kertjébe megyek át a kocsmának, hogy ott Költő, kit áhított halál ért el, kívül e Párizs-Londonon, mely csúf éktelenül, bámullak e naiv rajz vonásaiban: szelíden, mint az Úr, pisáljak egy nagyot, a barna ég felé ivellőt, messzecsorgót... Helyeslést intenek a délceg napraforgók. kincsül a késő utódoknak készíté a nekünk drága kéz, azonmód naivan, Rimbaud!pax tecum sit, Dominus sit cum te! Babits Mihály fordítása Somlyó György fordítása V V A HÉT 17
