A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-13 / 50. szám

ÉGTÁJAK

Egy magányos utazó

emléhezete

100 éve halt meg Arthur Rimbaud

Ugyancsak meglepődhetett Alfred Bardey, a köztiszteletben álló, sikeres adeni francia kereskedő, amikor — 1897-et írtak — látogatók érkeztek hozzá rég elhagyott szülőföldjéről, s nem az üzleti ügyek, hanem egyik, immár évek óta halott néhai alkalmazottja iránt érdeklődtek. Bardey úr éveken át szoros kapcsolatban állt a megboldogulttal, akivel különcsége, hevessége és konoksága ellenére is rokonszenvezett. Különös, de tehetséges ember volt— mondta látogatóinak—, szorgalmas, kitartó, fáradhatatlan s intelligens, a nyelvtudása pedig mindenkit elképesztett: tudott angolul, németül, arabul, amharául, a gallák nyelvén... Fura egy kereskedő volt — folytatta mosolyogva Bardey —, folyton felfedezőutakról álmodozott, s ha jól emlékszik, beszámolókat is írt a párizsi Földrajzi Társaságnak... Micsoda?! Hogy költő? A legnagyobb francia költők egyike? A derék üzletember hitetlenkedve meredt a vendégekre. "Persze, a múltjáról nem beszólt soha, igencsak zárkózott volt — mondta, miután kissé magához tért meglepetéséből —, de vajon miért titkolta el, hogy költő?" S ekkor eszébe villant egy kép: látta tizenhárom évvel ezelőtti önmagát a napsütötte, poros adeni utcán, a cég fehér falú székháza előtt, amint az abesszíniái kirendeltség vezetőjével, a sötét arcú, komor tekintetű nyurga fiatalemberrel beszélget. Ő épp akkor tért vissza Franciaországból, meghökkentő hírrel a tarsolyában: egy újságírótól, aki előtt véletlenül megemlítette az abesszíniái ügynök nevét, megtudta, hogy ez a különös fickó valaha nem kis feltűnést keltett Párizsban a verseivel! S ezeket a verseket most újra kiadják, méghozzá szép sikerrel. Bardey sietett közölni a hírt beosztottjával, aki — erre határozottan emlékszik — az öröm legkisebb jele nélkül, valahova a távolba nézve hallgatta őt végig, majd pillanatnyi töprengés után bosszúsan dörmögte maga elé: "Képtelenség! Nevetséges! Undorító!"

Arthur Rimbaud cseppet sem örült ennek az "ostoba" hírnek.

Talán nem azért van Afrikában, hogy feledjen s újrakezdje életét? Talán nem volt elég abból a sok hülyeségből, nevetséges ábrándból, üres szójátékból, amit költészetnek neveznek? Talán nem volt elég a zagyva álmokból, a fetrengésből a sárban, az értelmetlen vitákból s abból az idióta Verlaine-ből, aki, lám még ide is írt

16 A HÉT

V-. i

/JS

& a

|v

Eltölti

1 V 1 ^

wl

t. J“ í

Paul Verlaine rajza Rimbaud-ról

neki, hogy felidézze a versek és kiadók undok emlékét? Persze, senki nem olvashatta az 1873 nyarán papírra vetett vallomását: "Most már gyűlölöm a misztikus lendületeket és a stílus különcségeit. Most már ki tudom mondani, hogy a művészet ostobaság..." Ezek a sorok végül is nem kerültek bele a könyvébe; egyébként a könyvet sem olvasta senki. Ostobaság volt azt hinni, hogy valakinek is kellenek az ő írásai.

Alfred Bardey még csak sejtette, de néhányan már tudták- s a századunkban élő nemzedékek tudják, hogy a pénzét kergető adeni és harrari kereskedő, Arthur Rimbaud a költészet történetének legkülönösebb alakjai közé tartozik. Sőt! Ő a legbámulatosabb poéta, aki csak élt e földön. Költő, akivel lelkes hangú levelekben tudatják, hogy immár közeleg a valaha olyannyira áhítatott hírnév és megdicsőülés — de ő nem válaszol. Egyik kereskedőtársa, akinek valami a fülébe jutott holmi ifjúkori művekről, barátságosan érdeklődik: "Hallottam, hogy ön érdekes verseket írt, Monsieur Rimbaud..." "Moslék, csak moslék volt az egész!" — hangzik az ingerült válasz. Ernest Delahaye, Rimbaud gyerek- és ifjúkori barátja idézi fel az emlékirataiban, hogy 1879 nyarán meglátogatta a véletlenül és kivételesen épp otthon tartózkodó világcsavargó barátot, s visszaemlékezvén a tőle hallott, általa felolvasott elképesztő és lenyűgöző írásokra, kíváncsian kérdezte: "S mi van az irodalommal?" Arthur meghökkent, elpirult, majd száraz hangon ezt mondta: "Ilyesmivel már nem foglalkozom!"

Közismert, hogy Arthur Rimbaud alig múlt húszéves, amikor szakított az irodalommal, s többé sosem engedett a szóbűvészkedés, a "szóalkímia" kísértésének. Elindult, hogy bejárja a világot s aranyat szerezzen, mert csak a gazdagság teheti szabaddá az embert. A páratlan hatású, csodálatos művek sora lezárult. Afrikai évei alatt időnként ismét tollat fog, de a versírás már eszébe sem jut: beszámolókat, cikkeket ír a fekete földrészen tett felfedező útjairól, világos, egyszerű stílusban, száraz tárgyilagossággal; akárcsak akkori leveleiben, ezekben az írásokban is csak hosszas böngészgetés után fedezünk fel egy-kót "irodalmias" mondatot, fordulatot.

A költő meghalt benne — mondják. Delehaye, a leghitelesebb tanú s nyomában oly sokan két Rimbaud-t ismernek: "aki ír s aki már nem ír."

Bevallom, ma már csodálkozom ezen a vélekedésen. Rimbaud műve s élete olyan kivételes egységet alkot, melyre alig van példa az irodalom történetében. Az utazó, a felfedező és a kereskedő Rimbaud nem tett mást, mint megvalósította a "költő- Rimbaud" próféciáit. Élete végéig hű maradt önmagához: gyerekként a világ felfedezésének és megismerésének kötelezte el magát s "csavargó életre" vágyott: ekkor még — a "részeg hajó" látomás-űzte kapitányaként — a versben, a toliban és a papírban látta a megismerés, a hódítás legfőbb eszközét. Később változtak az eszközök, de a cél ugyanaz maradt. A kamasz papírra vetette álmait — a felnőtt emberfeletti akaraterővel küzdött azok megvalósításáért.

"Hétévesen regényt szőtt a nagy pusztaságról,

ahol a lelkesült Szabadság tüze lángol,

erdők, partok, napok, szavannák! "

(A hétéves költők; Rónai György fordítása)

S valóban, a fáradhatatlan utazó — megőrizve a kisfiú ábrándjait, aki "vitorlát álmodott s röpült a tengeráron!" — mindenüvé eljutott; az "erdők, partok, napok, szavannák" országában élve "izzó tűre-