A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-06 / 49. szám
Úgy kellett lefogni. Utána mintha meghalt volna, elnyúlt a díványon, nagyanyád zöld pokrócot terített rá. Hetekig egy szót sem szólt. Nagyanyádat fólholtra verték a gyűlölködő parasztok, amikor fát hozott a vállán az erdőről. Utolsó fogát ott köpte bele a hóba, s ti két nap vacogtatok a hideg házban. A jégvirágok benőtték az ablakot, leléptek a konyhaföldre, s elindultak felétek. Amikor elérték az asztalt, anyád fogta a fejszét, apád kabátját. Mindennap behúzott egy szálfát az erdőről. Nagy fehér arca elől ijedten húzódtak el a falusiak. Apádról nem beszélt, s mintha sohasem lett volna, úgy élt tovább. Viselte a ruháit, de közben nem gondolt rá. Még mindig nem ébredt fel. Csend volt körülötte. Benned tűz égett, nagyanyád beleolvadt az udvar sötétjébe, a kerítés alatt lapultak az árnyak, s valahol apád közeledett. Anyád úgy állt a küszöbön, mintha két combját tengerhullámok csapkodták volna. Csípeje körül a láthatárról éppen lecsúszott a nap, s két kitárt tenyerén elindultak a búzamezők vissza, a szíve felé. A tüzet figyelted magadban. Úgy borultál föléje, mint egy barlang. Fölötted feljött a hold, s arcuk nőtt az árnyaknak. Kínos volt, ahogy megpróbált beleavatkozni a maga jámbor képével az eseményekbe. Ügyetlenül csetlett-botlott, felétek nyilazta sugarait, de folyton mellétek talált. Visszahúzódott, s szomorúan szorongatta egy kutya torkát. Egyszer csak falhangzottak apád léptei. Amikor elvitték, rabkocsin szállították. Hogy üvöltöztek akkor ezek a farkasok, összefogózkodva körültáncolták az udvarotokat, házatokat, kerteteket. Az egész falu táncolt, porzott lábuk alatt a hó. Most gyalog jött, a farkasok némán lapultak. Csak a szemük foszforeszkált. Nem tudtál kiáltani, egyet, egyetlenegy nagyot akartál kiáltani, hogy anyád felébredjen, és nagy fehér lábán lehozza fehér arcát a kapuba. De ő örökre elbújt az arca mogé. Már láttad apád alakját. A kerítés alatt felhullámzott a falka. Azt hitted, a következő pillanatban rávetik magukat, de akkor felsikoltott valaki. Valahol a földben kis rés támadt, onnan tört fel a sikoly. Egyre több rés támadt, egyre szélesebb, már a farkasok is üvöltöttek. A réten táncoltak az asztagok, lobogva, lángolva, összeölelkeztek, s elindultak a falu felé. Tűz volt, vörös, körbetáncoló, az eget hajtotta. Nagyanyád lucskos szoknyája mellett vártad apádat. Szótlanul hozzátok lépett, s elindultatok idegen útjaitokon. Fotó: Krascsenits Géza Zs. Nagy Lqjos Nagy Zoltán illusztrációja madarak sivár ég alatt madarak minden mennyiségben fölöttük csak az álmaim úszkálnak fönt az ég vizében emitt a földön lobogó pazar viskókban porladóinak a szentek és az angyalok kik tegnap még örömhírt hoztak dörögve izzik a pokol barokkos barna bús fejekben engeszteletlen arcokon az értelem iszJkol fejetlen örményesednek a hegyek balkánosodnak árva völgyek a tengerparti sós kövek dubrovnyíkosan üszkösödnek demokratizált dámvadak csörtetnek át az ócsodákon újdákok dárdás serege dübörög minden hargitánkon a lángszórók majd meglelik a rejtőző örök szerelmet isten szemére pernye hull s már ő sem hinthet ránk kegyelmet. Ozsvald Árpád Hová mennek a szomorú lovasok? Kopaszra nyírt fejükön fénylik a Hold világa. Távoli, monoton dobszó, lónyerítés, orrlikból szálló, könnyű pára. Hová menekülnek e meggyötört lelkek, ki elől futnak az éjszakába? A HÉT 17
