A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-06 / 49. szám
NÉPRAJZ MINDENKINEK "Az ő gyenge hamvát mész közé keverik..." (Nyomozás egy hiedelem eredete után) A népi kultúra egyes alkotóelemei ezer meg ezer szállal kapcsolódnak egymásba, az évszázadok alatt változnak, alakulnak, de némelyikük — vajon milyen törvények eredményeként? — napjainkig a "múlt mélységes mély kútjának" a felszínén lebeg. Most ennek az összetartozás-változás-megmaradás komplexumnak lássuk egy jó példáját, amelyet a temetkezési szokáskör, a népi építészet, vagy a balladaköltészet apropójaként is tárgyalhatnánk. Nem érdemes azonban így leszűkíteni, beskatulyázni: a népi kultúra lényegét sértenénk ezzel. A halálelőjelek (pontosabban: azon cselekmények, illetve éppen azok elmaradása, amelyek a néphit szerint halált idézhetnek elő) csoportjába sorolható az a fölfogás, miszerint az újonnan épült házba költözők közül valaki szükségszerűen meghal. A gyökerek — minden túlzás nélkül mondhatom — évezredes mélységekben megkapaszkodva szinte napjainkig éltetik e hiedelmet. Ki ne ismerné a Kőműves Kelemenné balladáját? Hogy is mondja egy zsérei változat? •— Fogjátok meg gyöngén, dobjátok a tűzbe A fölszedt hamuját keverjétek mészbe, Evvel építjük fel magos Déva várát, Evvel menthetjük meg a falak omlását. ’ Hogy mi köze van a kettőnek egymáshoz? Az alábbiakban ezt szeretném elmondani. Nézzük meg először is a kiindulásul szolgáló hiedelemnek egy olyan — Tápéról származó — megfogalmazását, amely szinte kikényszeríti az emberből a témában való további bogarászást: "Ha a család új házba költözik, s nem tették meg a kellő óvintézkedéseket, biztosra vették, hogy a család egyik tagja meg fog halni." "Kellő óvintézkedések" — hogy miben rejlett ennek lényege, azt a másodkézből — Jung Károly gombosi monográfiájából — vett idézet nem árulja el. Mindenesetre jó tudni: ismert a néphit orvosságot a baj megelőzésére. Egy további adat aztán már rávezet a valódi (értsd: általam valódinak vélt) nyomra: "...ahol új házat építenek, ne menjetek oda, mert megmérik az árnyékotokat, s belerakják a falba, s osztán elszáradtok és meghaltok." (az idézet Gazda József: így tudom, így mondom c. nagyszerű, rendhagyó kötetéből való). Amennyiben elfogadjuk azt az elképzelést, miszerint valaminő primitív lélekhit szerint az ember árnyéka a lelkének felel meg, akkor az árnyékkal elkövetett cselekmények érthetően annak hordozójára irányulnak. Lássunk erre is példát: "Hát ón nem tudom, hogy hogy van, csak azt mondták, hogy az egyik lány vagy asszony az csinált valamit, amiért valaki megharagudott reá, és elvette az árnyékát, s akkor az abba bele is halt." Tehát az ember és árnyéka gyakorlatilag egy. Ha ez igaz, akkor már el is érkeztünk a Kőműves Kelemenné balladájához, ahoi nem az árnyékot, hanem az asszony "gyenge hamvát" keverik a falba, hogy az ne omoljon állandóan össze. Emberáldozatra volt tehát szükség — a "háziszellemet" kiengesztelendő? —, hogy biztosítva legyen az építmény szilárdsága, békéje. Azt hiszem, nem túl nagy merészség ezek után föltenni, hogy az alapul szolgáló hiedelem, meg a balladában is megfogalmazott cselekmény között szoros kapcsolat van: a ház szelleme, e felfogás szerint végülis az elmaradt emberáldozatot "szedi be”. Nézzünk most utána a fentebb emlegetett "óvintézkedéseknek" — mert nemcsak a ház szelleme rafinált és agresszív, hanem lakói is eléggé dörzsöltek ahhoz, hogy valamilyen módon ki tudják őt játszani. Ismét idézek: (az épülő ház fundamentumába) "nem raktak bele egy követ sem, amíg egy tyúkot hozott anyósom, és levágta a nyakát, és a vérét belecsurgatta a házba. Szóval a fundamentumba. Csak a vérét csurgatták bele, hogy ne legyen emberáldozat ebben a házban!" Lám, már helyben is vagyunk az értékesebb emberéletet megőrzendő — közben a ház szellemét is kielégítve — az agyafúrtabb Kőműves Kelemenek állatot áldoztak föl az építkezésre. Nem egyedülálló jelenség az efféle "furfang": az emberiség feinőttóválása során életéből igyekezett mindinkább kiiktatni a véres emberáldozatot kívánó szokásokat (vajon mikorra sikerül teljesen?!). Megfigyelhető ez a temetkezés cselekmónykörónek egy másik mozzanatánál is: mindenki hallott már arról a szokásról — legalábbis Gárdonyitól —, miszerint a népvándorláskori fejedelmek halálakor feleségeiknek követniök kellett urukat a másvilágra. Évszázadok folyamán ez a vérengzés annyit finomodott, hogy az asszony már csak levágott hajfürtjét dobta a sírba, sőt — némely fantáziadús kutatók szerint — némely területeken a fonottkalács sirbadobásának szokása e hajfonatok emlékét őrizné. Liszka József Fotó: Košuthová A HÉT 13
