A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-06 / 49. szám
GONDOLKODÓ Másik történelem Mostanában sokat gondolok Hemingwayre. Hemingwayre, a méltatlanul elfelejtett nagy íróra. Arra az emberre, akinek a könyvei az ötvenes és a hatvanas évek fordulóján a legnagyobb hatással voltak az akkor induló-eszmélő fiatalokra. Valami megnevezhetetlen varázst éreztünk felénk áradni prózájából, s e varázs mögött oly mérhetetlenül gazdag élettapasztalatot, amelyről úgy hittük, egyszeri és megismételhetetlen. Minthogy — amiként minden egyéni sors — az is: megismételhetetlen. De most nem erről van szó. Hanem arról, hogy amiként nőttek e század évtizedei, ahogy egymás fölé torlódtak, a világ, s az irodalom mintha egyként elfeledte volna Hemingwayt. Új irodalmi divatok jöttek, új áramlatok, új helyi és egyetemes gondok, amelyek elfedték — vagy legalábbis úgy látszott, hogy elfedik — mindazokat az emberi és társadalmi kérdéseket, amelyekről a Hemingway-könyvek oly lenyűgöző erővel és pontossággal beszéltek. Az előrehaladó időben — a "mi időnkben", hogy parafrazáljam az írót — a kialakult új társadalmak, s e társadalmakban élő emberek másféle kihívásokkal találták magukat szemben, s ezek a másféle kihívások — természetükből következően — másféle megközelítést kívántak meg. Legalábbis a látszat szerint így mutatkoztak az akkori s a későbbi emberi gondok. A mi gondjaink is. És ebbe a látszat-békeidőbe a háborút járt Hemingway-hősök sorsa, életútja, gondolkodásmódja és cselekvése valahogy már nem fórt bele. A húszas és harmincas évek "elveszett nemzedéke" nem volt jó "hős-típus", nem fórt bele az "aranycsillag lovagjai"-féle felsőbbrendű szocialista-realista hős időzónájába. Persze a felejtés oka nem biztos, hogy csupán ez és ennyi. Ám az említett új "hős-ideál" időzónájában is folyt az a háború — amit annak idején s ma is hidegháborúnak mondunk —, amely a vasfüggöny hozzánk eső oldalán folyamatosan növelte és nevelte az "elveszett nemzedékeket". Tehát itt egy új és másféle "génóration perdue"-ről van szó! S ez az 1945 után felnőtt nemzedék. Az a nemzedék, amelynek "elveszett" mivoltáról nem szól írás. Amelynek nálunk nincs irodalma és történelme sem. Holott, amiként a század első felében Hemingwaynemzedóke, — a háborút megjárt s annak borzalmait túlélő fiatalok — ez a nemzedék is megélte és megjárta a maga háborús kálváriáját. Előbb a valóságosat, majd a hidegháborút, s ez a nemzedék ma is itt van és jelen van. Jelen van, s jelen vannak benne mindazok a testi és lelki sérülések, csonkoltságok, megaláztatások, mellőztetések, amelyek e nemzedék osztályrészéül jutottak. Hogy pontosítsák és közelítsek: a harmincas korosztályokról van szó, azokról, akik gyerekként nőttek bele a második világháborúba, azokról, akik előtt 1945-öt követően bezárultak az iskolakapuk, s akik — később — a sokéves megkósettsóg terhével és traumáival vágtak neki az ismeretlennek, hogy valahol helyet találjanak maguknak. Ez volt az a nemzedék, amely az ötvenes években a korábban lerombolt nemzetiségi kultúrát, oktatásügyet, irodalmat nem kis erőfeszítések árán megpróbálta újjáteremteni. De ugyanennek a nemzedéknek jutott osztályrészéül az ugyancsak romokban heverő dél-szlovákiai agrárzónában megteremteni a gazdálkodás alapföltételeit. S micsoda körülmények között! Hemingway "elveszett nemzedéke" s a miénk között itt mutatkozik egy óriási különbség. Ilyen például A katona hazajön című novella hőse. Egy reggel az édesanyja elmondja neki, hogy az apja úgy véli, kiveszett belőle a becsvágy, hogy nincs határozott célja az életének, ám ennek ellenére használhatja majd az apja kocsiját. "Ha el akarsz vinni kocsizni valami helyes lányt — mondja az anyja —, annak mi csak örülünk. Azt akarjuk, hogy jól erezd magad." Mindezt végighallgatva Krebs, a hazatért katona csak ezt kérdi: "Ennyi az egész?" Ez az "elveszett nemzedék" egy viszonylagos jólétben nem találja a helyét, itt látja úgy, hogy nincs célja és értelme már semminek. Ézzel szemben a mi "gónération perdue"-k a létezés alapvető gondjaival küzdve próbál célt és értelmet találni az életben. Ám, amiként később kiderült, azok az ideák, amelyekért minden próbát vállalt, hamisaknak, értékteleneknek bizonyultak. Tehát ez a nemzedék nemcsak "elveszett", hanem ugyanakkor "megcsalt" nemzedék is. Ezt már hatvannyolc és az azt követő évek teljesen világossá tették. Ezzel egyidőben ugyanakkor az Is láthatóvá vált, hogy e nemzedék sorsvállalását, erőfeszítését az utána jövő újabb generációk nemcsak nem értik, nemcsak nem ismerik, hanem egyenesen megkérdőjelezik. Valami olyan nemzedéki szembenállás tapasztalható az utóbbi időben, amely a társadalmi és politikai megosztottság apokaliptikus zűrzavarában már az emberi értékeket is kétségbe vonja. Olyanféle szemlélet kialakulását látom, amely mindent, ami az elmúlt négy évtizedben történt, egyként marasztal el. A nemzetiségi gondok fölvállalóit ugyanúgy, mint a mindenkori lapítókat és "semlegeseket". Egyszeriben megint csak két szín létezik — amiként a Jókai-regények tablóján is —: csak fehér van és fekete. Van egy "tiszta" nemzedék, és van egy, amelyik "besározódott". Nagy bajnak tartom, hogy ismét elvesztek — hányadszor már a történelem során? — az árnyalatok... Nem tudható előre, de megtörténhet az is, hogy a mostani, magát tisztának mondó nemzedék vállalásai is balul ütnek ki, mert hisz a cselekvő ember számára nincs történelmi garancia a tisztán maradásra, s akkor megint minden kezdődik elölről... Persze ennek megítélése már egy "harmadik generáció" föladata lesz majd. Gyanítom, Hemingwaynek lesz igaza, aki a Vándorünnepben Ney marsall bronzszobránál az egymást követő nemzedékek sorsa felett töprengve ezt írta: "... arra gondoltam, hogy minden nemzedéket elvesztenek, mindig elveszett és mindig el is fog veszni." Azt hiszem, ezért kéne jobban ügyelnünk az árnyalatokra. Mert, úgy tűnik fel előttem, minden nemzedéknek meg kell hoznia az idő áldozatát... Gál Sándor Fotó: Gyökeres György 4 A HÉT
