A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-06 / 49. szám
OTT JÁRTUNK Miért? Miért? Csupa kérdés, csupa felkiáltójel azok élete, akik a második világháborút végigharcolva, legtöbbször a sors furcsa fintoraként nem a felszabadulást, a szabadságot élvezhették, hanem évekig újabb megpróbáltatások vártak rájuk. Sokuk a mai napig sem tudja, miért éppen őt hurcolták el, miért éppen neki jutott a poklok pokla? Akik végigélték, majd megérték a hazajutást, most sem tudják, hogy a kívülállók mit kezdenek a sorra felszínre kerülő élményekkel, történetekkel... Évekig, évtizedekig nem beszéltek, beszélhettek róluk; de minek is, ki értette volna meg a szenvedéseket, az embertelenséget, a megpróbáltatásokat? A nyíri Bence Jánost is hosszan kellett faggatnom, győzködnöm, hogy beszéljen, mondjon el mindent, ami az eszébe jut, amiről nem szólt több mint negyven éven keresztül. — Nem beszéltünk ezekről, mert nem tudhattuk, hogyan adjukeló az akkori eseményeket... Mondjuk meg az igazságot, a valót, ahogy a dolgok történtek? Elhiszik-e azok, akik nem próbálták? Merjük-e kimondani, hogy milyen kegyetlenek voltak az oroszok, az itthon egekig magasztalt felszabadítók? Csak rosszat mondhattunk volna... Azt meg minek... És minek mondtuk volna másként? így hát inkább hallgattunk! Örültünk, hogy nem kell beszólni róla. Hiszen itt, belül, úgy sem lehetett elfelejteni - mutat a homlokára, majd a szívére. Biztatom, hogy legalább most, amikor már teheti, mondja, sorolja el, hogyan is volt... — Én már leszolgáltam a magamét, visszajöttem a frontról... Azt hittem, számomra befejeződött a háború, amikor újra itt volt a behívó. Azt sem tudtam, miért, azt sem tudtam, hová visznek, Aszódra kellett bevonulnom, de már az oroszok gyűjtöttek össze bennünket. Onnan kezdődött a vándorutunk. Istállókban, padlásokon zsúfolódtunk vagy háromszázan. Többször ránk törtek a közelben lézengő orosz katonák, ütöttek, vertek, nyírtan ellenségnek neveztek, amit nálunk találtak, vitték. Mi volt nálunk, mi lehetett nálunk abban az időben? Néhány fénykép az otthoniakról, azokat elszedték tőlünk, meg ami csillogott, mindent, egy-egy megmaradt gombot, kulacsot. Aztán vagonba raktak bennünket, hetven embert zártak egy-egy marhavagonba, ott éltünk..Éltünk? — legyintéssel jelzi, hogy minden volt az, csak nem élet. Tisztálkodási lehetőség, WC, élelem nélkül... Ahol megállt a szerelvény, havat ettek, jeget kapartak. Temesvárott jutottak élelemhez, mégpedig a civil lakosság jóvoltából, akik naponta hordták a bűnösökké kikiáltottaknak az ételt. Pedig nekik is alig volt. — A teljes bizonytalanság, három hónapos temesvári tartózkodás után széles nyomtávú vasútra tették szerelvényünket, akkot mártudtuk, hogy hová visznek. De hogy miért? Folyton csak azt hangoztatták az őreink, azért, mert bűnösök vagyunk. Visszakérdeztünk mi a bűnünk, miért büntetnek? Feleletet nem kaptunk, csak rúgást, fejbe verést. Aztán már csak hallgattunk. Huszonegy nap múlva érkeztünk meg Moszkvába, majd onnan tovább Szmolenszk, Baku, Rusztavi. Kirugdostak bennünket a vagonból, jártányi erőnk sem volt, és rámutattak a nagy pusztaságra 'Amit leromboltatok, építsétek is fel!' Hallgattunk és nekifogtunk! Nagy szerencséjük volt az oroszoknak, hogy mi voltunk az ellenségeik, mert ilyen jóindulatú és dolgos ellenséget nem akármelyik nemzet fiai között találtak volna! A szabad ég aló érkeztünk, s néhány hét alatt összetákoltuk a barakkokat, Így legalább tető volt a fejünk felett. A magyarok csakhamar felépítették a kórházat, a vasgyárat, a vegyi művet, a lakóházakat. Jóval többet, mint amit az ellenség itt lerombolhatott. Beletörődtünk a sorsunkba, dolgoztunk — néz maga elé, képzeletben felidézve az ott töltött napokat. Bence János szakmája bútorasztalos volt. Ügyességét ott is megcsillogtatta, az orosz őrök többsége akkor látott először szekrényt, amikor ó hulladékfából készített egyet a barakkjukba. Jött is az egyik tiszt, hogy készítsen neki is, de nagyot! Kap érte egy csomag dohányt. Ó megmagyarázta, hogy a szekrény nem lehet magasabb száznyolcvan centiméternél. A tiszt azonban arrogánsán követelte, hogy legalább kétszáznegyven centiméteres legyen, nagyobb, mint az ellenségnél szokásos! Végül kiegyeztek 220 centiméterben. Elkészült a nagy mű, az alkotója várta a pakli dohányt. Amikor nem kapta meg, szórt. A válasz: egy rászegezett puska! Kis híján golyót kapott a munkáért, meg persze kioktatást, hogy mi jár az ellenségnek... Hát újra csak hallgathatott... — Hogy milyen volt a kosztunk, az elképzelhetetlen: csalán, marharépa, takarmáynkáposzta, kész. Amikor megengedték, hogy négysoros levelet írhatunk haza, azt írtam: szeretnék grizes tésztát enni! Az itthoniak mondták is, hogy a Jani nagyon éhezhet, mert itthon világóletemben meg nem ettem a grizes tésztát! Állandó volt körünkben a fertőzés, a betegség, pusztított a tífusz, a malária, a szó szoros értelmében ettek bennünket a poloskák, a tetvek, a bolhák. Csoda, hogy ennyien is megmaradtunk! Amikor negyvennyolc vége felé felszámolták a táborunkat és megindítottak hazafelé, jóval rövidebb volt a szerelvényünk... Engem 194Ő. november 26-án szereltek le Debrecenben. Magyar földön voltam, nem akartam elhinni. Pedig még mennyi viszontagságba került, amíg hazajutottam, Nyírre, hiszen többször visszaküldték a határról, óva intettek, ne jöjjek haza, ki tudja mi vár itt a hadifoglyokra. Csak jöttem... Karácsonyra hazaértem. Itthon nem kérdezte senki, hogy mi volt a bűnöm, mert mindenki tudta, hogy azok a bűnösök, akik állati sorba kényszerítettek bennünket, akik isten tudja, miféle válogatás szerint elvittek bennünket, belöktek a sorba, ingyenmunkára kényszerítettek. Éveket vettek el az életünkből. A legszebb éveinket, hiszen a legtöbben fiatalok voltunk. És az újságokban az elhurcoltak névsorát olvasva látom, hogy zömükben magyarok! Talán ez lehetett a bűnünk? — néz rám kérdőn. Megint a kérdőjelek és megint a felkiáltójelek. A sok-sok éves hallgatás után megszólaltak az elhurcoltak. Ki ad feleletet a kérdéseikre? És adnak-e nekik jogos jóvátételt, hiszen a legtöbbjük nyugdíjaztatásakor nem számították be a kényszermunkával eltöltött éveiket, sem erkölcsi, sem anyagi jóvátételt nem kaptak. Talán kapnak... — Figyelem az intézkedéseket a munkatáborok lakóival kapcsolatosan. Kíváncsi vagyok, miként döntenek rólunk. Mindegy, azokat az éveket már úgy sem tudják visszaadni. Csak legalább ne tartanának bűnösöknek... — fejezi be a beszélgetést határozott hangsúllyal. A kapuig kísér, kezet fogunk, dolgos munkáskéz szorítása az övé. "Csak legalább ne tartanának bűnösöknek...'—visszhangzik bennem még sokáig-Benyák Mária 2 A HÉT
