A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-29 / 48. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY (23.) Fanni nagyon szeretett volna már búcsút mondani a kórháznak, mégis meglepetésként érte, amikor a klinika főnöke, Kysucký professzor a reggeli nagyvizitkor kezet fogott vele, és közölte, hogy hazamehet. Goldschmidt ott állt a prof mellett, és mosolygott. Fanni először látta mosolyogni. "Milyen kedves így az arca", állapította meg magában. A nagyvizit után Goldi üzent, hogy mielőtt hazamegy, álljon meg a rendelőben, ott lesz szolgálatban. Beszélni szeretne vele a további kezelésről. Fanni gondolkozott, fehivja-e telefonon Rasztyot, hogy jöjjön érte, ám végül úgy döntött, a felajánlott mentőautóval megy haza. "Legalább meglepem őket. Micsoda örömük leszl", gondolta, s boldog várakozás lepte meg, valamiféle örömteli izgalom. — Egy óra múlva indul egy mentőkocsi a lakhelye irányába. Ha elkészül addigra, bejelentem, jó? — kérdezte a nővér. — Rögtön hozom a ruháját — tette még hozzá. A rendelő ajtaja előtt szerencsére volt még egy üres hely a pádon, s Fanni óvatosan letelepedett, maga mellé helyezve mankóit. Goldschmidt rámordult már néhányszor, hogy gyakrabban hajlítsa a térdét, próbálja rendeltetésszerűen használni, de nagyon nehezen ment neki. Úgy érezte, pattanásig feszül minden ina és izma amikor leül vagy feláll, s ez nagyon idegesítette. Mint kiderült, Goldschmidtet a műtőbe hívták, várni kell rá. "Vajon meddig?", morfondírozott magában Fanni, s próbálta másra terelni a figyelmét. Az ajtó előtt az emberek száma egyre gyarapodott, avagy húsz perc elteltével már egy egész kis tömeg ostromolta a rendelő ajtaját a maradék egy szem orvos "örömére". A kényszerű várakozás, a környezet úgy hatott rá, mintha sokadmagával halként vergődne egy hatalmas hálóban, levegő után kapkodva, vagy mintha egy idegen ország nagyvárosában eltévedt volna a tömegben. Az ajtó minden nyitására többen is ugrottak a bejutás reményében. Néhányan az egészségügyet szidták... A rendelővel szemben a folyosón egy öregasszony hevert tolóágyon, amelynek lepedőjén a vére, és cipőjének sárnyomai összemosódtak, s nagy foltokban tarkállottak ijesztő kontrasztban a fehér lepedővel. Fanni figyelmes lett rá, hogy olyan az asszony, mintha egy naturalista szodofotóról lépett volna le. Toprongyos volt, amolyan kukatündér, aki fénykorában is csak egy levesért kelt ei. Szoknyája térden felül ért, mocskos hosszú körmével zilált haját kapargatta. Körülötte az üresség holdudvara, amely a nagy tömegben 18 A HÉT egyáltalán nem volt ésszerű, ám mindenképpen megmagyarázható, s érthető. Az öregasszonyon mindenkinek elbotlott a tekintete, de látszólagos közönnyel tovább is rebbent. A látvány vad naturalizmusa késztette menekülésre a tekintetet. Az asszony félkönyökre támaszkodott, morgott valamit, aztán visszahanyatlott az öregség szenilitásának óvó fedezékébe. Ruhája alól kilógó mocskos fehérneműje tépett zászlóként jelezte társadalmi hovatartozását. A szegénység felségjeleként ott lógott az ágy fogantyúján fekete nájlonszatyra, amely minden bizonnyal kis motyóját rejtette. Valaki át akart menni a tömegen... Továbbtaszította az ágyat. Az asszony zökkent vele egyet, kezét reflexszerűen a magasba emelve kanyarított egyet a levegőben. A következő pillanatban erős férfikéz ragadta meg az ágyat s eltolta valahová a folyosó végére, ahol feltűnt dr. Simák alakja. Az orvos benézett a rendelőbe, csetlett-botlott néhány percig a folyosón, végül belebotlott Fanniba, akinek az a furcsa érzése támadt, hogy éppen őt keresi. — Ál Maga az? Meg sem ismerem így, a saját ruhájában... — Egy kissé "kifogytam" belőle — nevette el magát Fanni, kivillantva gyönyörű fogait. — Minden lötyög rajtam. De őszintén szólva nem bánom, mert már olyan voltam, mint egy kismalac. — Nekem úgy is tetszett volnál — mondta félig tréfásan, félig komolyan. Fanni tágranyitott szemmel, komolyan ránézett, kutatni kezdett az arcában, de Simáknak egy ardzma sem rándult. Az asszony az ilyen megjegyzéseket mindig tréfával ütötte el, de ez most nem ment. — Maga azt hiszi, hogy én valamiféle vagabundus vagyok, ugye? — kérdezte Šimák elkomorodva. — Nem... Illetve igen, pontosan azt, eltalálta. v A férfi nem szólt, aztán hirtelen témát váltott. — Goldschmidtre vár? Rögtön jön. Már készen van, csak mosakodik. Mikor jön hozzá legközelebb ellenőrzésre? Tudja már? Nem?... No mindegy... Akkor még majd találkozunk — állapította meg, ám a válaszra már nem volt kíváncsi. Lágyan végigsimitotta Fanni arcát, s eltűnt a tömeg mögött. Hazafelé menet az irodából Rasztyo összefutott az utcán Zsigával, aki jókedvűnek tűnt fel előtte az első néhány percben, aztán kiderült, hogy rózsás kedvét az egymás után felhajtott négy vagy öt féldeci hozta meg. — Gyere, Rasztyo komám, üljünk be a Mamutba egy korsó sörre — invitálta barátját. — Látom, hogy igen lóg az orrod. Belemártod majd a sör habjába, és mindjárt felágaskodik tőle. Lehet, hogy még más is, hehehe... — tette hozzá. Erre az időtlenségre Rasztyo nem tudott mit válaszolni, legfeljebb vigyorintani egyet. Abban a pillanatban legbelül meleget érzett. Milyen jó is, ha az ember összefut a barátjával eddigi élete egyik legrosszabb napján. — Mindjárt három óra, nekem a kórházba kell mennem Fannihoz, de nem tragédia, ha késem egy kicsit. Kint a hidegben megcsípte az arcukat a fagy. Bent a jó melegben a sör pírt varázsolt a két férfi ábrázatára. — Mi van veled Zsiga? Hogy élsz? Régen találkoztunk, látom most is jókedvű vagy, mint mindig. — Elváltam, komám. Ezt ünneplem hetek óta... Ma péntek van, ugye? — Nem, szerda. Miért kérdezed? — Emlékszem, gyermekkoromban, ha történetesen úgy adódott, hogy mi; gyerekek, falusi lurkók pénteken virgonckodtunk a legjobban, anyánk mindig ránk szólt: "Gyerekek, csendesebben, mert ha pénteken nevettek, vasárnap sírni fogtoki" Mi erre rögtön elcsendesedtünk. Ma egész nap nevetek, jókedvem van, de lehet, hogy vasárnap sírni fogok. — Mondtam már, hogy szerda van — vágott a szavába Rasztyo. — Különben is, ha tudtad előre, hogy Kati hiányozni fog, meg az egész marhaságot megbánod, akkor miért váltatok el? Őszintén szólva nem tudom, hogy mi bajotok volt egymással... — Nem bánom meg, csak most még egy kicsit furcsa. Hogy mi bajunk volt egymással? Ha ón ezt most sorolni kezdeném, itt éjszakázhatnánk. Öreg vagyok én Katihoz. Az én álmom a falu, a föld, a birtok, Kati meg a várost szereti. Nővérke akar lenni, aztán meg orvos. Ezt ugyan eddig nem mondta, de tudom, hogy ez az álma. Nekem meg asszonyra lenne szükségem, aki ellátja a családot, vezeti a háztartást, aki reggelenként tiszta fehérneműt készít elő nekem. Kati erre képtelen volt. Túl fiatal... — A te földhözragadt vágyaidnak a megvalósítását nem tartotta élete legfontosabb céljának — tette hozzá Rasztyo nem kis iróniával a hangjában. —Az a baj, hogy egy kicsit maradi vagy. Régivágású. Nézd, ón sem vagyok zseni a házimunkában, de Orsival csak megvoltunk valahogy. Néha még főztem is, mostam, vasaltam. És nem esett le a korona a fejemről. — De Rasztyo komáml Összekevered a szezont a fazonnal. Te most rá voltál
