A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-29 / 48. szám
ÉGTÁJAK Tudta, biztos volt benne, hogy az úton közeledő kalapos alak sem cselekszik másképp. így történt. A kalapos lelassította amúgy is nyugodt lépteit, s az alacsony kerítésen át alaposan szemügyre vette a portát és a kertet. Végül megállt, megbiccentette a kalapját, s két kézzel megkapaszkodott az egyik kerítésoszlopban. — Dícsértesséki — köszönt hangosan. — Mindörökké, ámen! — fogadta a férfi, mert errefelé a hegyekben még ez volt a szokás, a hét év alatt, mióta itt tartózkodott, sem ment ki a divatból. — Megvásárolta vagy bérli? — kérdezte a kalapos, és szelíd tekintetével a ház felé intett. — Megvettem. Az enyém — válaszolta nem kis büszkeséggel a hangjában. — Régen? — Elég régen... Hót éve... — Hót éve — a kalapos szájában megcsikordult a két szó. — Akkor bizony már elég régen. — Bizony! De jöjjön be, és nézzen körül... Ha érdekli... — Érdekel, hogyne érdekelne! — a kalapos eleresztette a kerítésoszlopot, kezét visszadugta a bekecsébe, és elindult a kapu felé. A férfi megtámasztotta a kapáját, és beengedte a látogatót. A kalapos tétován lecövekelt az udvar pázsitján... A férfi bezárta a kaput és bevezette az ismeretlent a házba. — Két szoba... az egyik valaha kamra volt... előszoba, konyha... A kalapos végigjárta a helyiségeket, megsimogatta, megkopogtatta a lakkozott faborítást. Megcsodálta a szobákban a kandallókat. — Jó a huzatjuk? — A kisebb szobában jobb, a nagyobban valamivel gyengébb... A nagyobbikban a gyerekek kedvéért nem takartuk el a gerendákat... A konyhában is miattuk kellett meghagyni az épített tűzhelyet. — Jól tették, hogy meghagyták! — helyeselt. — Könnyebben bemelegszik... Szép itt magánál... A férfi boldogan ugrott a faragott kredenchez, elővett két stampedlit és egy üveg pálinkát. — Ki ne töltse! Kár a fáradtságért! Elszoktam... Leszoktam róla. Nem veszem többé a számba! Na, ezt is ritkán hallani Szuronyfalván, gondolta a férfi és visszahelyezte az üveget a stampedlikkal a kredencbe. Kimentek a házból az udvarra. — A rozoga ólakat szétvertem, eltüzeltem. A kalapos zsebretett kézzel hallgatott. — A ház mögött, az árnyékban semmi sem termett meg, oda málnát, szedret telepítettem. A kerítések mellé gyümölcsfákat. Az alma-, körte- és meggyfák már teremnek. A ribiszke és egres szintén. A szamócáról nem is beszélve. Nagyon megéri! — Látom, fekete áfonyával is kísérletezik. — Igen! Kanadai, nagyszemű... De egyelőre csak három bokron mutatkoznak bogyók. — Szép a krumplija... és ez a rengeteg virág! — A feleségem bolondja a virágoknak! — Értem! — bólintott a kalapos és megsimogatta a két ezüstfenyőt a kapunál. — Kész a reggeli! — hangzott felesége kiáltása a nyári konyha felől. — Jöjjön, reggelizzen velünk! — hívta meg a férfi a kalapost. — Köszönöm a szíves meghívást, de inkább majd otthon! — hárította el az invitálást a kalapos. — Meg fogja bánni! Mire hazaér, alaposan megéhezik. — Nem hinném! Itt lakom a közelben! — A közelben? Még sohasem láttam. — Nem is láthatott! Isten vele! — és kezét nyújtotta. — Isten áldja! Férfiasán kezet ráztak. A férfi kiengedte a kalapost az útra, és behajtotta a kaput. A kalapos visszafordult, s az alacsony kapun keresztül ismét a kezét nyújtotta. A férfi udvariasan megfogta, s a kalapos hosszasan ott felejtette markában a sajátját. — Meg kell, hogy dicsérjem. Kevés városi ember van, aki így ért a kerthez. Kész csuda. Örülök, hogy maga a szomszédom. — A szomszédja...? — Igen! Ott lakom, ni! — visszavette a kezét, s a hegyoldalon álló, fehérre meszelt épület felé bökött vele. — Maga a...? — meglepetésében kis híján kimondta, de még idejében elharapta azt a szót. — Én... — Nem néz ki annak! — szaladt ki a száján, majd zavarában a feje búbjáig elvörösödött. Kínos mosoly suhant át a kalapos arcán... — Pedig ón voltam az, aki... — Mégis, hogy történt? — István napot ünnepeltünk... a kocsmában. Ennek a háznak az előző tulajdonosa az unokabátyám volt... A legkedvesebb unokabátyám... Tudja, hogy szokott az lenni... Istvánkor... Mindketten alaposan berúgtunk... Pista a katonaólmónyeit mesélte... Én is szóhoz akartam jutni, valamit mondtam, az unokabátyám félreértette, s lehurrogott: "Hallgass, mit értesz te hozzá, hiszen katona sem voltál!"... — Valóban nem volt katona? — Igazat mondott, nem hazudott. Nem soroztak be. A tüdőm miatt. Nagy bánatom volt ez nékem. Csúfoltak is érte eleget, megaláztak, holott nem tehettem róla... Istvántól pedig, éppen őtőle, nem vártam... Megsértett! Aznap este sokan voltak a kocsmában, sokan hallották, nem hagyhattam annyiban. Felugrottam, előkaptam a késem és megszúrtaml — megkönnyebbülten sóhajtott és kilépett a fehérre meszelt ház felé. Azután megtorpant, visszafordult, megpöccintette a kalapját s azt mondta: — Megbűnhődtem érte! A férfi bement a nyári konyhába, az asztalhoz telepedett, s nekiült reggelizni. — Ki volt az az ismeretlen látogató? — kérdezte meg evés közben nem igazi érdeklődéssel a felesége. — A gyilkos! — felelte a férfi tele szájjal, s arra kellett gondolnia, vajon mi ennivalót találhat a kalapos a hosszú ideje üresen, elhagyottan álló házban. — Szent ég! — kiáltotta az asszony. — Amikor egy pillanatra kinéztem az ajtó üvegén, láttam, hogy kezet fogtál velel — Kétszer is! — Látod, milyen vagy?! Kezet sem mostál, úgy eszel! — Apud, apud, mutasd a kezedl — kérlelte a fia. Megmutatta. — Apud, apuci, mit éreztél közben? — kérdezte a lánya. — Közben? Semmit... Semmit az égvilágon! — válaszolta, és ezen maga csodálkozott a legjobban. — Most mi lesz? — jajgatott rémülten a felesége. Három szempár bámulta az asztalon nyugvó jobbkezót. — Semmil Azért nem fogjuk levágnil — mondta, és leejtette a kezét az asztal alá, ahol az szégyenében végre elkezdett égni. Szkukálek Lajos rajza A HÉT 17
