A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-29 / 48. szám
GONDOLKODÓ Másik történelem Jó régen volt utoljára kezemben George Steiner szép és új távlatokat nyitó könyve, az Egyre távolabb a szótól. Volt idő, amikor szinte naponta kézbevettem, mert mindaz, amit Steiner az irodalom, s egyáltalán a művészetek változásaival kapcsolatban föltárt és összegzett, engem is izgatott és érdekelt. Érdekelt egyrészt azért, mert az akkori "túloldalról" ritkán jutott el hozzánk ilyen pontos és világos érték- és mértékrend, másrészt — ebből következően —, hogy így alkalom nyílott "világok összevetésére". Az ottani irodalmi- és művészeti gondok s az itteni "tervezett" és államilag támogatott írásbeliség működésének gyakorlatára és eszmerendszerére. Amióta a négy évtizedes "túloldal" nem létezik, nálunk az irodalomra — a művészetekre általában is — a csend, az elnémulás, a bénultság lett a jellemző. Azt is mondhatnám, hogy íróink jelentős hányada kényszerpályára került — politizál, ami az író számára szerintem a legveszedelmesebb állapot lehet. Ugyanakkor úgy találom, mintha ez az új társadalmi helyzet vagy állapot, valamiféle visszaigazolása lenne annak, amiről az említett kötet egyes fejezeteiben Steiner beszélt. Mert ebben az új — vagy csak újnak mondott — társadalomban a szó, az emberi hang értéke — bár fennen deklarálják ennek reneszánszát — ahogy tapasztalom, folyamatosan devalválódik, eminek egyenes következménye, hogy az írók sorra hallgatnak el. Ha erre példa kellene, viszonylag bő listát mellékelhetnék, még a mi külterjes irodalmi térfelünkről is és nyilvánvalóvá válna, hogy a két társadalmi rendszer határmezsgyéjén tipródó jelennek egy sor meg íratlan vers, regény, novella esett áldozatul. Olyan művek, amelyek feltehetően gazdagították volna irodalmunkat, s azzal együtt a szlovákiai magyar társadalom egészét. Természetesen a tágabb és egyetemesebb horizontok gyarapításának esélyével együtt. Azonban ezek a — föltehetően — megírható művek nem íródtak meg; s úgy hiszem már soha meg se íródhatnak. Az időben ugyanis nincs "visszafelé". A mulasztásokat nem lehet pótolni. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy az adott társadalmi helyzet más cselekvést követelt meg tőlünk. A hiányzó művekre ez lehet igazolás, ám azokat nem pótolhatja. Amit az imént leírtam, nem vád, nem elmarasztalás, inkább annak a hiánynak a fájó rögzítése, amelynek kényszerűségből vagyunk — lettünk — részesei és elszenvedői. A saját munkámban is keserűen tapasztalom — mert hisz ez a legközvetlenebb megélhető élményeim egyike —, hogy ebben a jelenkori társadalmi földaraboltságban nincs tér és idő arra a belső nyugalomra és biztonságtudatra, amely az alkotói munkához elengedhetetlenül hozzátartozik. Október utolsó harmadában írom ezeket a sorokat, s ha megszámolom — de végtére még számolni sem érdemes — az idén összesen ha három-négy verset írtam. Amióta a pályán vagyok, nem volt ilyen sivár, versben szegény évem. De novellát se írtam, holott többször is megkíséreltem, ám minden alkalommal kiderült: lehetetlen ma az írásra vállalkozás. Mert hogyan is lehetne bármilyen történetet leírni, amikor tudatunkat folyamatos politikai sokkhatások izgatják?! Ebben az országban, ahol élünk, az elmúlt másfél évben olyan megalázó törvényeket hagytak jóvá ellenünkben — s ezeket folyamatosan igyekeznek újakkal erősíteni —, amelyek példátlanok. S most nem csupán a kirekesztő nyelvtörvényre gondolok. De ott van a restitúciós törvény, amely ismét a szlovákiai magyarság kollektív elmarasztalása. Ennek lényege: nincs jóvátétel 1945—48-órt. De még csak egy halk "pardon" sincs. S folytathatnám a földtörvénnyel, a reprivatizáció parasztságunkat leterítő abszurditásával, egészen a lusztrádós tébolyig... Mindezeken túl — sajnos valóban ezeken túl — megteremtődött, s milyen félelmetes gyorsasággal, egy új vezórréteg, amelynek gátlástalanságánál csak felkészületlensége szembetűnőbb. Az irodalom s általában a művészetek, alkotóműhelyek ilyen körülmények között kellene, hogy működjenek, ilyen körülmények között kellene, hogy felvegyék az új ritmust, amelyet az ezredvég megkövetelne tőle — itt, a mi térfelünkön. Ám ehhez társadalmi és emberi biztonság kellene — olyan alapgarandák, amelyek az alkotás és az alkotók szabadságát minden vonatkozásban biztosítják. Erre volna szükségünk, de mint a hétköznapok mutatják, ez hiányzik a legjobban. Feltehetően ez az "elnémítás" minden nagy változás egyik velejárója. Az ilyen korszakváltásokra vonatkoztatva fogalmazta meg George Steiner azt, ami, úgy hiszem a mi mai helyzetünkre is jellemző: "Mi utána vagyunk valaminek — írja — helyzetünket ez határozza meg. Az emberi értékeknek és reményeknek példátlan pusztítása után, amely korunk politikai bestialitása folytán következett be." Nem sokkal alább így folytatja: "Amit az ember az emberrel a legutóbbi időkben tett, az rányomta bélyegét az író elsődleges anyagára — az emberi viselkedés lényegére és lehetőségére —, és újfajta sötétséggel nyomasztja az intellektust." Engem napjainkban — lehet, rajtam kívül még számosakat — ez az újfajta sötétség aggaszt. Mert látom, élem, tapasztalom, hogy valami elveszett, viszszahozhatatlanul elveszett, s az egészben nem az a legrosszabb, hogy ezt tudom, hanem az, hogy ami elveszett, nem tudom nevén nevezni. És ezért — biztosan ezért! — jut el az ember, az író oda, hogy a megszólalás helyett a hallgatást választja. Mert a hallgatás — mégha a körülmények kényszere szorít is rá — egyféle válasz a társadalom és a politika emberellenes gyakorlatára. Azt hiszem ezért kerülünk "egyre távolabb a szótól", a "teremtés isteni reflexei" ezért kerülnek el bennünket — nincs vers, nincs elbeszélés, nincs regény... Hogy miért nincs? "Ha a szavak a városban barbársággal és hazugsággal teljesek, semmi sem beszól hangosabban, mint a megíratlan költemény." Félre téve most már George Steiner mindig izgalmas és izgató könyvét, félve, bizony nagyon félve kérdezem magamtól, magunktól: tudunk-e valamit cselekedni azért, hogy irodalmunkat ne a "megiratlan költemények" gyarapítsák?! Ha mégoly hangosan is beszélnek! Mert abban, ami körülöttünk zajlik, még nem látható, hogy az újfajta sötétség fogyatkozik-e, avagy most van éppen növekvőben... 4 A HÉT Gál Sándor Fotó: Németh István
