A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-22 / 47. szám
KINCSÜNK AZ ANYANYELV Képzavarok és félreérthető fogalmazások Sajtóból, rádióból gyűjtöttem össze az alábbiakban közölt néhány mulatságos képzavart, illetve helytelen fogalmazást és fordítást. Nem is mindegyikhez kell részletesebb magyarázat. "Egy idő eltelik, míg a béke olajágai repdesnek a keszthelyi régi temető fölött" — ezzel az ékes mondattal fejeződött be a keszthelyi temetőről szóló rádióriport. Remélem, olvasóim el tudják képzelni, milyen szép lesz, amikor majd az olajágak csak úgy maguktól repdesnek, méghozzá a temető fölött. "Nem egy tudományról akarjuk most lehúzni a vizes lepedőt" — buzgólkodott egy rádióriportban az egyik hozzászóló, s ezt úgy értette, hogy nem akarják azt a bizonyos tudományt leleplezni, vagyis lerántani róla a leplet. Nem tudta, hogy a vizes lepedőt nem lehúzzuk valakiről, hanem ellenkezőleg: ráhúzzuk valakire, azaz rábizonyítjuk mulasztását, hibáját, bűnét, s ezzel lehetővé tesszük, hogy ellássák a baját. "Vannak, akik most tücsköt-bókát hajigáinak a rendszerre" — méltatlankodott egy felháborodott polgártárs. Nyilván nem gondolt rá, hogy ez nem is olyan egyszerű, mert ehhez a hajigáláshoz valóban össze kellene fogni egy csomó tücsköt meg békát. Ebben a képzavarban nem is két szólás keveredett össze, hanem legalább három. Lehet ugyanis kígyót-békát kiáltani a rendszerre, lehet esetleg tücsköt bogarat összehordani a rendszer ellen, és lehet sárral dobálni — nem hajigálnil — a rendszert. Idézet Argentína elnökének beszédéből: "Elemózsia helyett munkához juttatunk mindenkit." Aki a spanyol (vagy netán olasz) szöveget fordította, nem vette észre, hogy elemózsia és alamizsna szavunk ugyanarra a görög—latin eredetű e/emosyna szóra vezethető vissza, amely az újlatin nyelvekben, például a spanyolban, bizonyára hasonlóan hangzik. Csakhogy a magyar elemózsia szó mai értelme: útravaló élelem, ennivaló, az alamizsna szóé pedig: könyöradomány. Az elnöki beszédben nyilván az alamizsna volt szembeállítva a munkával, nem pedig az elemózsia. Lássuk, milyen félreértést, sőt, riadalmat okozhat egy elsikkasztott rag vagy helytelen szórend! Rádióhírből idézem: "A cél a vérontás és a polgárháború megakadályozása." A mondat első felétől csak megijedhetünk; hová jutunk, ha már nyíltan ilyesmiket lehet meghirdetni, hogy a cél a vérontás meg a polgárháború?! Az ijedelem elkerülhető lett volna, ha a mondatot helyesen szövegezik, azaz nem hagyják el a birtokos jelző ragját, tehát: A cél a vérontásnak és a polgárháborúnak a megakadályozása. A következő mondatot nagy meglepetéssel hallottam a rádióban egy elhangzott idézet után:"... mondja Sükösd Mihály az egykori ávós főtiszt, Farkas Vlagyimir könyve olvastán." Míg a bemondó el nem ért a Farkas Vlagyimir névig, urambocsá! azt gondoltam, hogy Sükösd Mihály az egykori ávós főtiszt... Mi lett volna a félreérthetetlen fogalmazás? Például ez: — mondja Sükösd Mihály Farkas Vlagyimir egykori ávós főtiszt könyve olvastán. Egy szívhez szóló szövegből idézem: "Szívszorítva várta a leányt." Vajon a saját szívét szorította a szerencsétlen, vagy netán holmi mézeskalács szivet? Hát nem, csak az író nem tudta a helyes kifejezést, amely így hangzik: szívszorongva, azaz szorongó szívvel. Befejezésül, íme, még egy szép magyar mondat: "A fiú megijedt, és szétfutotta magát." Megvallom, először nem tudtam elképzelni, hogyan futhatta szét magát a boldogtalan, aztán rájöttem, hogy a rozbehol sa szlovák igének egészen rossz fordítása okozza az aggodalmamat. Egyszóval: semmi baj, a fiúcska futásnak eredt, nekiiramodott. Illenék azonban tudni, hogy a szlovák roz-, rozo- igekötőnek rengeteg sokféle jelentése van, s ezek közül csak az egyik a szét-. MAYER JUDIT Bécsben járva a városnéző turisták nagy része szinte kötelességének érzi, hogy meglátogassa a Burgot, s ilyenkor rendszerint betér a Művészettörténeti Múzeumba is. Erről a gazdag gyűjteményről adott ki nemrég a Tatran Kiadó egy könyvet a világ nagy múzeumait bemutató sorozatban, melynek készítésében a múzeum igazgatónőjén kívül a múzeum kiváló szakemberei is részt vettek. Száz évvel ezelőtt, 1891. október 17-én Ferenc József császár jelenlétében nyitották meg az intézményt, melyet a császár ösztönzésére két neves építész, Gottfried Semper és Kari Hasenauer tervezett. A pompás palota a kor stílusirányzatának, az eklektikának megfelelően gazdag belső kiképzést kapott. A belső termeket Munkácsy Mihály, Canova, Hans Makart és Klimt-fivérek művei díszítik. A monográfia tömör és könnyen áttekinthető történeti bevezetője nemcsak a Habsburg-dinasztia műpártoló és mecénás tagjainak életével, hanem a gyűjtemény nevesebb értékeinek történetével is megismertet. Elsősorban II. Ferdinándot kell megemlítenünk, aki a mai múzeum alapjait megvetette: felesége halála után, 1580-ban, annak ambrasi kastélyában magánmúzeumot rendezett be, melyben mintegy ezer festményt, különleges korabeli és távol-keleti fegyvereket, kortársak portréit és természeti ritkaságokat állított ki. A reneszánsz antikvitás-központúság és művószetorientádója határozta meg a másik nagy gyűjtő, a Prágában székelő II. Rudolf életszemléletét, aki Dürer és Brueghel, Veronese, Tiziano és Coreggio legszebb alkotásait felkutatta és megvásárolta. A harmincéves háború idején Németalföldön kormányzó helytartó, Lipót Vilmos jórészt németalföldi tájképeket vásárolt. A múzeum gobelinjeit I. Lipót császár gyűjtötte össze a 17. században. A következő évszázad jelentős művészetpártolója Mária Terézia. Neki köszönhető, hogy 1781-ben császári parancsra a gyűjtemény megnyílt a nyilvánosság előtt, s ő fogadott fel első ízben Christian von Mechel személyében egy tudós művészettörténészt, aki rendszerezte a Habsburg-gyűjteményt. Mária Terézia a dinasztia és a nemesség vidéki kastélyaiban lévő középkori oltárképeit és ritka ereklyéit is felkutatta. Von Mechel 1783-ban megjelenteti a császári gyűjtemény első műkincskatalógusát. A Habsburg-dinasztia gyűjteményeit hosszas munkálatok után Ferenc József császár parancsára az 1850-es években összegyűjtötték, művészeti ágak szerint újrarendszerezték, s a múzeum új épületének elkészülte után oda szállították. Ennek a páratlan, sok szempontból egyedülálló gyűjteménynek különleges darabjait mutatja be a monográfia. A gazdag, ám a berlinivel össze nem mérhető egyiptomi gyűjteményből látható itt egy szép fáraófej és sztélé, valamint egy, a Közép-birodalomból származó terrakotta vízilószobrocska. Az ötvösművészet és szobrászat remekei közül bevették a kötetbe a nagyszentmiklósi kincset, Cellini remekművét, az I. Ferenc számára készült sótartót és a római korból származó Gemma Augusteát. A szerzők elsősorban a képtár anyagának bemutatására törekedtek, így kronológiai sorrend szerint teret kap az olasz iskola, Raffaello és Perugino, Tiziano és a manierista alkotók, Tintoretto, Veronese és Caravaggio művei: Tintoretto Zsuzsanna a fürdőbenje, Veronese Zsuzsánna és a vénekje, Caravaggio Rózsafüzéres Madonnája. A velencei iskolát a tekintélyes Brueghel-kollekció néhány remekének bemutatása követi: a Bábel tornyának építése, a Parasztlakodalom és Paraszttánc, valamint több téli táj- és zsánerképe. Rembrandt alkotásaival a világ kevés múzeuma dicsekedhet; Becsben látható fanyar mosolyú Kis önarcképe, Olvasó Titusza és anyja arcképe. Dürer és Hans Holbein portréi, a spanyol Velázquez infánsnőinek arcképei után — a teljesség igénye nélkül — meg kell említenünk még az Új Képtárban, a Stallburg-ban kiállított festményeket, melyekből itt láthatjuk Renoir Fürdő utánját és Van Gogh Auvers-i tájképét. A színes lenyomatokat fekete-fehér képek követik, melyek a "kevésbé" értékes alkotásokat mutatják be. A könyv végén található szerzői katalógus tartalmazza a képek keletkezési dátumát és méreteit. OROSZ MÁRTA A HÉT 15
