A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-15 / 46. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY Aprószemű, permetszerű eső szemetelt. Az ónszínű égbolt szinte maga alá gyűrte a házakat, a kipufogógázok és a gyárkómónyek füstjének keverékében fuldokolt a város. Az utca szürkeségéből messziről kitűnt a viháncoló, csivitelő lánycsapat. Látszott rajtuk, élvezik, hogy kiszabadultak az iskola falai közül. Négyen voltak, két harmadikos és két másodikos gimnazista. A Csemadok székházába küldte őket az igazgatóhelyettes, hogy a délutáni gyűléshez segítsenek előkészíteni a nagytermet. Egy autó fékezésre kónyszerített sofőrje szemmel láthatóan szitkozódott, amíg a Kórház utcán átvágtak előtte a zebrán. A Mária utcán felfelé sietve Orsi és Zsófi maguk elé engedték két társukat. Csak libasorban, egyesével mehettek a szűk járdán. Zsófi volt a sereghajtó. — Tegnap levelet kaptam Zsoltitól. — Igen? — a kérdés talán valóban közömbösre sikerült, de Orsi boszszankodva érezte, hogy elpirul. — Amióta elment, még csak egy levelet írt, közösen az egész családnak. Ezt most nekem írta. — És mit ír? — Hogy jól van, nagyon érdekes, amit csinál, sok a dolga... De nem ez a lényeg. A címedet kéri, mert írni akar neked. Tudom, hogy párszor találkoztatok, mielőtt elutazott. Miért nem akkor közölte, hogy levelezni akar veled, nem tudom. Ez van. Gondold meg, s ha úgy döntesz, írd egy darab papírra a címed, elküldöm Zsoltinak. A többi már a ti dolgotok... Nézd, milyen sokan állnak sorba pirozskiórt! Visszafelé majd veszünk. Szereted? — Csak a mákosat. — Mi is Zsoltival — még folytatta volna, de látva Orsi zavarat, inkább két társuk után kiáltott: — Kati, ne siessetek annyiral — Szervusztok, lányoki Hova rohantok? — Zsófi nagy meglepetésére Sanya köszönt rájuk. — Szia! Hát te hol jársz erre? — Az egyik műtős kollégámnak segítettem. Plakátokkal meg szórólapokkal készülődik a mozgalom, amelynek tagja, a bársonyosnak nevezett forradalom második évfordulójára. Ha tudnák, mennyire találó a név: sok piszok összegyűlhet a bársonyban. — Ne szellemeskedjl Biztosan másnak is eszébe jut, hogy már második éve szűntünk meg szovjet kolónia lenni, de nem hiszem, hogy lenne mit ünnepelni. — Az évfordulóról jut eszembe — szólalt meg hirtelen Orsi. — Képzeljétek, a múltkor egy csoport alsós fiú mellett elmenve mit hallottam. Az egyik politikusunk fiát gúnyolták a többiek. Azon röhögtek, hogy a fiú nem valami jó zeneszámot, hanem a forradalmat hallgatja a magnóján. Sanya nem értette: — Milyen forradalmat? — Hát a két év előttit. Megvan nekik az egész bársonyos forradalom kazettán. — És a fiú azt hallgatja diszkózene helyett?! — szörnyülködött Zsófi. — Igen. A röhögő csoportból az egyikfiú elment megmutatni a politikusék srácának valami leckét, mert beteg volt. A nagymama engedte be a fiút, aki a srácot ott találta a szobájában a magnó előtt, amint a kulcscsörgető, üvöltöző tömeget meg a szónokokat hallgatja kipirult arccal. Képzelhetitek, hogy a többiek lefasisztázták. — Mondjuk, ez nem volt szép tőlük, dehát ez elképesztő... — Sanya nem talált szavakat. Aztán gyorsan Zsófihoz fordult, mintegy kihasználva a régvárt alkalmat. — Amióta Zsolti elment, nem is láttalak. Pedig párszor próbáltam telefonálni, hogy moziba hívjalak. Ha kedvetek van hozzá, hármasban is elmehetünk. Azt a vígjátékot ugyan, amire a múltkor hívtalak, már nem játsszák, de találunk mást... — Nagyon sajnálom, Sanya, de ezen a héten egy szabad percem sincs. Holnap kézilabda meg nyelvóra, ma pedig Orsival egy megbeszélésre megyünk az iskolába. Végre talán kötélnek állnak a tanáraink... — Nem is annyira a tanáraink, inkább az előző diri volt annyira a nyelvtanulás ellen — szólt közbe Orsi. — Mert neki csak a természettudományok voltak fontosak... — Szóval végre talán kötélnek állnak a tanáraink és fontolóra veszik a diákok meg a szülők évek óta hangoztatott kívánságát: szakkörök keretében tanulhassunk délutánonként nyelveket. Akár úgy is, hogy fizetünk érte. — A szlovák iskolákban ez természetes. Nemcsak angolt és németet tanulhatnak az ismerőseim, hanem latint, spanyolt, franciát, sőt japánt is. — Orsi egész tűzbe jött. — Hiába vagyok természettudós, ha nem be18 A HÉT SZERDAHELYI TAMÁS ■ ■■ k szélek egy-két világnyelvet, kutyafülét ér a tudományom. — A nyelvtudás nemcsak a tudósoknak kell, hanem bármilyen jó szakmában kapóra jön. Az ügyes mesterembernek meg egyenesen aranyat ér. Manapság egy jó kőműves akár ötször annyit is megkeres Nyugaton, mint itthon. Persze csak akkor, ha tud németül, angolul vagy franciául. — Mutass nekem olyan mesterembert, aki tud angolul vagy franciául! — nevetett Orsi. — Németül tudó még csak akad. — Hajaj, mit nem adtam volna, ha annak idején beülhettem volna ebéd után valamelyik tanterembe latinórára vagy angolra! Természetesen szakkörként, ingyen jobb lett volna, de ha fizet is érte a diák, akkor is jó, mert nem kell a nyelvtanárhoz kutyagolni vagy buszozni. De nem akarom, hogy bőrig ázzatok, meg aztán én is sietek... — Az iskolatársaink elszeleltek, már úgyis csak a Csemadokban érjük utol őket. Szia, Sanyal Hívj fel valamikor. Esetleg a mozit is megbeszélhetjük. De mi csak délutáni előadásra járunk, ugye, Orsi! — Jó napot, Évike, hogy van? — köszönt Évára az egyik magyar szomszédasszony, aki nyugdíjas hivatalnoknőként teljesen egyedül élt, s pletykára éhesen mindenütt szenzációt szimatolt. A gyerekei még hatvannyolc után elhagyták az országot. — Csókolom, Juci néni, csak megvagyok. Cipekedek, mint mindig. — Bizony, aranyos, kijutott nekünk asszonyoknak! Nagyon örülök, hogy végre összefutottunk. Már olyan régen meg akartam kérdezni, hogy jutott ki külföldre a fiuk, kedvesem? Ösztöndíjjal? Már csak ez hiányzott nekem, a Juci néni kíváncsiskodása — gondolta Éva, de igyekezett udvariasan válaszolni: — Tetszik tudni, még tavaly ilyenkor elment az Oktatásügyi Minisztérium külföldi tanulmányokkal foglalkozó osztályára. Ott kapott egy bulletint, a külföldi továbbtanulás lehetőségeinek jegyzékét. Abból választott, lelevelezte a külföldi iskolával és most ott van. — És megéri? — Neki igen, mert szakmailag továbbképzi magát.
