A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-15 / 46. szám
GONDOLKODÓ A NEMZETISÉGI OKTATÁS HELYZETE A LOSONCI JÁRÁSBAN A jegyzetíró, aki az oktatásügy közelmúltban felkavart állóvizében próbál meg tájékozódni, nehéz helyzetben van. Szimpátiára leginkább akkor számíthatna, ha megpróbálna derűt árasztó, előre mutató jelenségekről beszámolni. A közelmúlt tanulságai azonban még élénken élnek emlékezetében, s tudja, hogy sem a kozmetikázás, sem a gondok takargatása nem vezet előre. Csak a tények feltárása. Ez azonban azért sem egyszerű, mert a felkavart vízben úszó ázalékok láthatóak ugyan, de megfoghatatlanok, érintésre szertefoszlanák. Vasil Bil'ak visszaemlékezéseiben állítólag azt írja, hogy a Közép-Szlovákiai Kerület volt az ország Albániája. Ehhez az IPEIL c. járási lap azt a megjegyzést fűzte, hogy ennek központja akár a Losonci járás is lehetett volna. Ha a híresztelés nem is igaz, valamit mégis jelez. Ezzel kapcsolatban egy pedagógusnapi emlék jut eszembe, egy járási ünnepség, ahová fiatal pedagógusként véletlenül kerültem; mint később kiderült: tapsolni küldtek. Először találkoztam ilyen kirakati rendezvónynyel, s először a pedagógustársadalom intézményes megalázásával is. Minden figyelem, elismerés, a képzeletbeli reflektorok fényei az emelvényen feszítő elvtársak felé irányult. A kultúrműsor is nekik szólt, s pionírok is őket köszöntötték a virágcsokrokkal. A körülményeket ismerve tehát teljesen világos, hogy ebbe a kemény pártbürokráciába ágyazódott bele a nemzetiségi iskolaügy is, melynek sem mozgástere, sem felismerhető karaktere nem volt. Volt viszont következetes káderpolitkája, mely általában ilyen feltételeket szabott meg: politikai megbízhatóság, hozzánemértés, a kiválasztott valakinek a valakije legyen. Hogy a "szűrés" kiválóan működött, az a tény is bizonyítja, hogy egyetlen iskolai vezetőt sem ismerek környezetemben, aki a kommunista ideológia elszánt terjesztésén kívül szakmájában is bizonyította volna, hogy szaktekintély; szakmai kérdésekben hallatta volna a szavát, szakcikkeket, netán tankönyvet írt volna. Hogy milyen volt a sorpedagógusok helyzete? Az legtöbbször a már említett káderek habitusától, vérmérsékletétől függött. Voltak szerényebbek, s volt aki a maga szellemi korlátái közé zárkózva félistenként tiszteltette magát. S bizony a nagy elődök példájára még születésnapot is kellett ünnepelnünk. "Hőn szeretett" felettesünk tömjónfüstös (ön)ünneplósót még egy szatíraszerző sem tudta volna különbül kitalálni. Természetes, hogy ebben a vörös ködöktől elvakult "udvartartásban" a beosztott csak udvaronc lehetett, aki utasításokat hajtott végre. A lelki terror, az önálló gondolkodás legcsekélyebb megnyilvánulásának az üldözése arra késztette a pedagógusok többségét, hogy szakmájától elforduljon, s az alkotómunka helyett, csak az érvényesülésre koncentráljon. Ezt látszik alátámasztani a november óta tapasztalható érdektelenség, s a tisztújítások során megfigyelt félelem, mozdulatlanság is. Pedig a kezdet kezdetén a Losonci járásban is megmozdult valami. 1990. január 9-ón például megalakult a magyar pedagógusok járási fóruma, mely spontán kezdeményezés volt. Ekkor úgy tűnt, a letargiából felébredve összeszedi magát a pedagógustársadalom. Az igazgatóválasztások azonban visszavetették a változásokat. A kommunisták érdekszövetsége erősebbnek, szervezettebbnek bizonyult a változtatni akarókénál. Ez a pedagógusszövetség sorsát is meghatározta, a régi káderek ódzkodtak a demokratikus szervezettől, melytől hatalmukat féltették, így az lassan olyan — az ellenzékiséget jelképező — léggömbbé vált, melyből fokozatosan kiszivárgott a levegő. Pedig Dobra Zubová, a járási iskolaügyi osztály vezetője elfogulatlanul, az érdekeltek véleményének tiszteletben tartásával szeretné az oktatás gondjait megoldani. Amikor 1990 augusztusában találkoztunk, csalódottságáról beszélt, mert a magyar pedagógusok szövetsége nem értesítette őt júniusi közgyűléséről, s a szövetség létezéséről, terveiről is csak hírből hallott. Pedig igényt tartanának segítségére, különösen személyi vagy szakmai kérdéseket illetően. Az is a szövetség mulasztása, hogy az új magyar tanfelügyelő posztjára kiírt pályázatra nem jelöltek senkit. Csak azt választhatták, aki jelentkezett. Zubová asszony a járás magyar iskoláival kapcsolatban azon a véleményen van, hogy nincsenek hátrányos helyzetben, sőt — néhány hónapnyi tapasztalat birtokában úgy látja — kívülről rendezettek s felszereltség dolgában is jól állnak. Ami a régi káderek további "uralkodását" illeti, meggyőződése, hogy a következő választások után más lesz a helyzet. Fiatalabb, s a kor követelményeihez alkalmazkodni tudó vezetőkre lesz szükség. Az idegen nyelvek oktatásának bevezetése mellett ( a szülők döntik el milyen nyelvet tanuljon a gyermekük) a szlovák nyelv tanításának hatékonyságát szeretné növelni, mert ez a gyerekek későbbi érvényesülésének egyik feltétele. Csák István, a pedagógusszövetség járási elnöke — mellesleg a Losonci Pedagógiai Szakközépiskola tanára — tisztában van a szövetség helyzetével. Kezdettől fogva szívügyének tekinti, de más elfoglaltsága is van, tagja egy politikai mozgalomnak, s a Kármán színjátszó csoportban is aktív szerepet vállalt. Jó lett volna, ha alapiskolában tanító pedagógus vállalta volna ezt a funkciót, mondja, ők sokkal többen vannak, s jobban is ismerik gondjainkat. Sajnos többségük távol tartja magát az eseményektől. Remélem, az új tanévben nagyobb lesz a tenniakarás, mert utasítást, parancsot senkinek nem adhatunk... A pedagógusszövetsóg egyik legaktívabb tagja, György Mária a füleki magyar óvodában tanít. Véleménye szerint, ha a szövetség aktívabb, s nemcsak 2-3 pedagógus tartotta volna fontosnak működését, már több eredményt elérhetett volna. Nyílhattak volna például magyar óvodai osztályok Sávolyban, s Fülekkovácsiban is, hiszen az egyikben 30-ból 28 gyerek jelentkezett magyar osztályba, a másikban 41-ből 37. A ragyolci óvodában sem nyílt magyar osztály, pedig ott is lenne gyermek talán több osztályravaló is. Igaz, a füleki helyzet javult, mind az öt óvodában nyílik magyar osztály, de ez is inkább a helyi FMK határozott fellépésének köszönhető, mint a szövetségnek. Az igazi változások tehát még váratnak magukra. Az oktatás kérdésében valószínűleg még a politikai mozgalmak s a szülők sem mondták ki az utolsó szót. Pedig elsősorban az ő érdekük, hogy a szakmai igénytelenség, a dilettantizmus lelepleződjön, s az iskolákban uralkodjon az, aminek uralkodnia kell: az erkölcs és a gyermekek iránti szeretet. LENDVAY TIBOR A HÉT 5
