A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-15 / 46. szám

GONDOLKODÓ

MásiH történelem

végülis kialakul. A kölcsönösség előnyeire építve és azokat betartva. De — s ez sem ritka eset — megtermí a harag és a gyűlölködés kónvirágait is. Most azonban elsősorban nem erről van szó, mert ez a kiüresedés másféle dimenziója már.

Ami miatt nem tudok e fogalomtól megszabadulni, az a közeli, falun szerzett tapasztalataim beláthatatlan horhasainak a kuszasága. S ebben a hegyhátnyi kuszaságban-bozótosban a tárgyi kiüresedés is jelentősnek mutatkozik. Ha például azt mondom, hogy több, mint két hónap alatt — falun lévén — egyetlen lovat se láttam, az szinte már nem is számít különlegességnek. De: valóban olyan hétköznapi és természetes a lovak hiánya? Valóban lehetséges, hogy helyüket véglegesen elveszítették a huszadik század acéllal és benzinnel táplált, megállíthatatlannak tűnő rohanása közepette?! Nincs, eszem ágában sincs a kipusztított lovak szerepét megnövelni, netán misztifikálni, csupán arra gondoltam, hogy a történelem során — évezredeken át — az ember számára a ló nélkülözhetetlen feladatokat látott el. Vitte az embert s az emberrel együtt a kultúrát országokon, földrészeken által; igavonóként szolgált a mezőgazdaságban; háborúk idején országok, birodalmak sorsa dőlt el velük és általuk... S ime, alig nőtt fel a második nagy világégés óta két nemzedék, s erről a történelmi szerepről nincs tudomása, s ami még ezt is túlnövi: nem is érdekli őket. Előttük ott állnak a száguldás egyéb lehetőségei.

Persze — majdnem azt Írtam, hogy: természetesen — a lovakon kívül az utóbbi évtizedek ezernyi egyéb élőt és élettelent is leszorítottak a mi szűkebb pátriánk tereiről. És mindaz, ami le- és kiszorult, ebben a mostani megfordult — vagy visszafordult? — újrakapitalizálódó társadalomban valahogy hiányozni kezd. A szellemi és tárgyi kiüresedésnek azt hiszem ma az egyik legfelismerhetőbb bizonyítéka az általános elbizonytalanodás. Hogy nincs közösségi biztonságtudatunk, hogy nincsenek gondolati-tárgyi-gazdasági fogódzóink, amelyekbe, belékapaszkodván, — képletesen, immár visszautalva a hiányzó lovakra is — kátyúbajutott szekerünket kimozdíthatnánk. Mindezen túl gyakorta úgy tűnik fel előttem, mintha a szándék sem volna meg ahhoz, hogy ebből a mélységből valamerre kijussunk. De: hol, s mikor veszett ki ez a szándék? Nincs-é valamiféle összefüggés a belső és külső kiüresedés valamint a cselekvést gátló tétovaság között? A tartalmát vesztett valóság — a tegnapi és a mai — g bénultságának nem ez-é az egyik okozóéi ja?! Lehetséges — miért is ne volna az —, £2 hogy ennek nyomán kisért és kísér a ž kiüresedés napok, vagy hetek óta. Lehet- 3 séges, hogy ezért nem tudtam mindmáig Q szabadulni tőle? A történelmi helyzet köí vetkeztében, amely megszülte — ilyenné ö s nem mássá!

f—

2 GÁL SÁNDOR

idegensóg — a folyamatos idegenség — elviselhető ugyan, ám aki másféle közösségi életet is megismert, annak feloldhatatlan az a döbbenetes közöny, amelyben, teszem azt, egy tízemeletes panellparadicsomban húsz éve együttlakó családok jószerével névről sem ismerik egymást — bárha a felvonóban azért köszönnek, ha úgy hozza a véletlen. Hihetne a távolabbi szemlélő, hogy ez egyféle távolságtartás, amolyan decens kimértség, holott nem az. Nincs semmi köze a kimértséghez, sem a távolságtartáshoz. A lényege, hogy igazi emberi kapcsolatteremtésre és kapcsolattartásra nincs megfelelő tér. (Hogy az időről most ne is beszéljek.) S most ez a tér hiányzik; a kapcsolatokat fenntartó és tápláló tartalmi többlet sem jöhet létre — légüres zónába jutottunk, amelyben — az alkalmi találkozások idején — homályos közhelyek röpködnek. Egyszerűbben: nincs mit mondanunk egymásnak. S mert ez így van, egyre jobban lecsupaszodik minden; lecsupaszodik és kiüresedik.

A város-valóság e feltáratlan és meg íratlan vákuumjából aztán az ember megpróbál valamilyen módon kimenekülni. Akit a jó- vagy rossz sorsa faluról pördített ki e betondzsungelbe, még viszonylag jó pozícióban van, mert szülei, rokonai falun élnek, a "visszaáramlás" lehetősége és esélye elérhető és megoldható. Mások, e kiüresedést ellensúlyozandó, hétvégi házat, kertet tartanak — többhasznú ottlét szabadságának a reményével. Mert'itt — azaz ott — ilyen-olyan közösségi élet

Napok óta kísért és kísér egy szó, amely befészkelte magát tudatomba — s úgy látszik jó mélyen —, mert nem tudok tőle szabadulni. Márpedig nem szeretem, soha sem szerettem, ha a fogalmak veszik át az uralmat, s nem ón parancsolok nekik. Persze megtörtént már máskor is, hogy egy-egy szó, egy-egy fogalom makacsul igyekezett átvenni a hatalmat — "magatartásuk" kísértetiesen emlékeztetett jelenkori újsüttettű politikusaink és mozgalmaink mentalitására —, ám e makacsságot mindig azzal semlegesítettem, hogy mindazt, amit ezzel kapcsolatban — gondolat, emlék, élmény stb. felmerült bennem — kiírtam magamból.

Az a szó, amely most — a most úgy kéthónapnyi időt jelent — igyekszik hatalomra törni a — kiüresedés.

Amikor úgy döntöttem, hogy részben — mert végleges érvénnyel egyelőre sajnos nem lehet — megszűnők városlakó lenni, már elég gyakran elő-előbuKkant bennem. De akkor még a városi — új, vagy hagyományos — polgári életforma leépülése, az emberi kapcsolatok elhidegülóse láttán gomolygott elő a semmiből. Ott és akkor nem tudtam vele mit kezdeni, meg — őszintén szólva — nem is igen törődtem vele, gondolván, hogy ahogy jött, el is marad az egyéb új s mógújabb nyomorúságok seszínű kavargásában. Azt is mondhatnám, hogy a városi kiüresedés gyakorlati tényét egy vállrándítással elintéztem, merthisz a "városhoz" soha nem úgy volt közöm, ahogy a faluhoz. Az

4 A HÉT