A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-15 / 46. szám
OTT JÁRTUNK VOGMUC Telve gondokkal, problémákkal küszködve, határokon belül és túl, de vogmuc. Gondokkal küzd iskolaügyünk, gondokkal küszködnek kulturális és művelődési szervezeteink, csoportjaink, tudjuk. Csakhogy tudni'nem elég, tenni kell, de legalább megpróbálni segíteni. Az első lépés: megismerni egymást, problémáinkat. Ezt a célt szolgálta az az összejövetel, amely a "Határokon túli magyar kulturális és művelődési szövetségek, szervezetek képviselőinek baráti munkaértekezlete" címet viselte. Mely határokon túli? — teheti fel a kérdést az olvasó. Csehszlovákia vagy Magyarország határain? Bonyolult kérdés, maradjunk annyiban, hogy a munkacím a résztvevőknek igen, az olvasóknak nem nagyon világos. A lényeg úgyis az, ami a cím mögött van: találkoztak a Kárpát-medence magyar iskolaügyi és művelődési, kulturális szervezeteinek képviselői. Deákiban jöttünk össze, abban a mátyusföldi faluban, amelynek Árpád kori templomában legősibb nyelvemlékünket, a Halotti beszédet és Könyörgést őrizték. Ezért vettük a bátorságot, s lett ennek az írásnak a címe az ősi szöveg egyik szava - vogmuc. Az eseményt mondták történelminek, meghatározónak. Jövőnk, sorsunk formálójának. Sokan úgy szóltak, ez a kezdet. Kérdés. Hiszen tudjuk, hogy Szárhegyen (Erdélyben) volt már hasonló kezdeményezés, a Fábry Napokon pár éve a Csemadok is megpróbálkozott hasonlóval. Amiért a deáki összejövetel fontos lehet: itt nem irányvonalat szabtak a résztvevők, hanem a már meglévő elvi állásfoglalásokat láttak neki megtölteni konkrét dolgokkal. Iskolák, társadalmi és művelődési szervezetek együttműködése lehet az eredmény. Területi és helyi szinteken. Fontos, hogy a losonci választmányi ülésen elfogadott oktatásügyi állásfoglalás után röviddel találkozhattak a Csemadok területi titkárai a pedagógusszövetsóg járási elnökeivel. Megismertük egymást, s rá kellett jönnünk közösen, hogy iskola és művelődés, kultúra, — tehát iskola és Csemadok sem képzelhetők el egymás nélkül. Csemadok. A közgyűlés óta először találkoztak a területi választmányok titkárai. Tudjuk, a szövetség anyagi gondokkal küzd. Ennek ellenére elfecsérelt időnek tartom, csak gazdasági kérdésekkel foglalkozni — ráadásul nem is biztosan pontos adatok ismeretében. Akkor, amikor a közgyűlés egész sor új és fontos feladatot adott a járásoknak. A régiók működéséről, vagy működőképtelenségóről egyetlen szó sem esett például. Felvetődött viszont, hogy ideje lenne kimondani, hogy egy nemzetiségi kulturális szövetség működésének elengedhetetlen feltétele a jövőben is az állami támogatás. És talán nem csak a nemzetiségi szervezet működésének. S talán éppen ezért kellett a Matica slovenská működését garantáló törvény, parlamenti bólintás. Deáki tehát kezdet volt? Lényegtelen. A fontos az, hogy legyen folytatása. Hasznos volt? Erről álljon itt néhány illetékes, érintett véleménye. (gőrfől) Vegyes érzelmekkel indultam Deákiba a kétnapos találkozóra. Olyan sok értekezleten, megbeszélésen vettem részt az utóbbi időben, melyeken gyakorlati munka, programegyeztetés helyett semmitmondó nyilatkozatok születtek, vagy nézeteink még távolodtak is, hogy nem sokat vártam ettől a rendezvénytől sem. Nos, ha nem is születtek világrengető megoldások, úgy érzem, volt értelme a találkozónak. Nem elemzem részleteiben a tárgyalásainkat, inkább röviden összefoglalom, mi jelentett számomra pozitívumot és mit hiányolok a találkozóból. A legnagyobb jelentősége talán annak van, hogy az a két szervezet ült le közös asztalhoz tárgyalni, mely a kultúrával és az oktatásüggyel hivatásszerűen foglalkozó embereket tömöríti: a Csemadok és az SZMPSZ. Az SZMPSZ-ről sok mindent el lehet mondani: hogy rossz a felépítése, változtatni kell a programján és az alapszabályzatán, nem eléggé hatékony. Egyet nem lehet tőle elvitatni — szükség van rá. Mára világossá vált, a közelgő II. konferencián fel kell újítani a szövetség programját, a nehézkes, idejétmúlt struktúrát felszámolva egy sokkal rugalmasabb, szakszerűbben működő szervezetet kell létrehozni. Tapasztalataink azt mutatják — s ez a vitában is bizonyítást nyert —, ezt az iskolarendszert javítgathatjuk, foltozgathatjuk, egészében nem korszerű és számunkra mindezen felül mindaddig nem lesz elfogadható, míg a nemzetiségi iskolarendszer (a jogi normákat betartva, törvényes keretek között) nem válik önigazgatóvá. Ennek egyik feltétele a régóta követelt Nemzetiségi Főosztály létrehozása az Oktatásügyi Minisztériumban. Hangsúlyozom: egyik, de nem egyetlen feltétele. Itt szükséges kimondani azt is, amiről szintén meggyőződhettünk az eltelt időszak alatt — politikai mozgalmaink támogatása nélkül édeskeveset érhet el e téren az SZMPSZ. A vitából még egy tanulság: az SZMPSZ alapszervezetei formálisan léteznek, de sem helyi, sem járási viszonylatban nem fejtenek ki olyan tevékenységet, amilyet az első nekibuzdulásunk feltételezett. Persze vannak kiváló, hagyományosan jól működő szekcióink is, pl. a matematikusok szekciója. Itt nemcsak a pedagógusokat hibáztatom, bár biztosan bennünk is van hiba, hanem sok mást is. Az okok közül néhány: az elhúzódó igazgatóválasztási "háború", az ebből eredő elbizonytalanodás, megélhetési gondok, az információhiány, s nem utolsósorban a félelem. Hiszen ki érzi leginkább a nyelvtörvényből eredő visszásságokat, a magyar iskolákat érintő határozatok, rendeletek fonákságait? Elsősorban a pedagógus. (Pl. még mindig nyitott a magyar tanítási nyelvű iskolákban használt kétnyelvű nyomtatványok kérdése, a Szlovák helyesírás szabályai c. kézikönyvről ne is beszéljünk!) Ó látja, milyen "leküzdhetetlen" nehézségekbe ütközik egy-egy közös igazgatású iskola szétválasztása, egy kisiskola újraindítása, s tapasztalja sokszor a saját bőrén, hogy bizony egy-egy járásban ugyanazok hátráltatják a magyar iskolák ügyét, mint azelőtt. Van hát tennivalónk bőven, ezért rövidesen újra összeül az országos tanács, hogy a legapróbb részletekig megvitassa az SZMPSZ további tevékenységének feltételeit és módját. Azt hiszem mindannyiunk számára a legnagyobb élményt az a tanácskozás jelentette, melyen részt vettek a vendéglátókon kívül a környező országok magyar oktatásügyét képviselő pedagógusok. Itt egészen konkrét tervek születtek a tankönyvcsere, a pedagógusok nyári továbbképzése, a gyermektáborok, a szakfolyóiratok stb. ügyében. Ismét meggyőződhettünk arról, amit már régen tudunk — legnehezebb körülmények között is megmaradnak iskoláink, ha vannak önzetlen, elhivatott tanítóink. Példa erre a Jugoszláviából Magyarországra menekített gyermekek és a velük közös sorsot vállaló pedagógusok helyzete is. Nagyon jó érzés, hogy a magyar oktatásügyi tárca részéről most is maximális segítőkészséget tapasztalhatunk. Igazán felhőtlenül boldog persze akkor lennék, ha a nemzetiségi oktatásügyet itthon is ilyen "édes gyermekként" kezelnék hatóságaink, a sajtó, politikai pártjaink és mozgalmaink. Összegzésül talán ennyit: mindenképpen hasznos és főképpen problémafelvető-jellegű volt a tanácskozás. A megoldásokról külön-külön kell pontos tervet készíteni mindkét félnek. Hasonló munkajellegű találkozókat kellene szervezni a későbbiekben is az SZMPSZ, a Csemadok és magyar politikai mozgalmaink között, hiszen valóban megmaradásunk záloga az iskola. Dolník Erzsébet, Léva * * * Részt vettem a kétnapos értekezleten, ahol a magyar oktatásügy és közművelődés helyzetét tárgyaltuk meg a Kárpátmedencében. Feltevődik a kérdés: szükség van-e az ilyen rendezvényekre? Abból induljunk ki, hogy a térség, amelyben élünk 70 éve az intézményesített beolvasztás színtere. Mi tehát nap mint nap puszta létünkért küzdünk ebben a térségben — ilyen formán mi vagyunk Európa igazi keresztényei. Ebben a térségben mi mindenütt otthon érezzük magunkat, válasszanak el bennünket bár határok egymástól, ahol magyarul beszélnek. Ilyen formán én itt is úgy érzem maggm, mint otthon, mintha nem jöttem volna külföldre. Az oktatás és a közművelődés meghatározó megmaradásunk szempontjából, ezekre a megbeszélésekre tehát szükség van, hiszen mi mindnyájan, akik egybegyűltünk itt, ezért a közös ügyért munkálkodunk. Célunk tehát anyanyelvűnk megtartása, az identitástudatunk megőrzése. Szükség van arra, hogy megtaláljuk azokat a módszereket, eljárásokat, amelyek segítenek abban, hogy a felnövekvő nemzedék magával vigye ezt a tudatot. Beder Tibor, Hargita-megye főtanfelügyelője Szerintem ennek az összejövetelnek óriási jelentősége van, mert itt találkozhattak a nagy területen szétszórtan élő magyar csoportok képviselői és közösen munkálkodhattak egy közös cél érdekében. Gondjaink, problémáink lehetnek különbözőek, ám együttesen megoldást találhatunk ezekre. Ha többen vagyunk, a jobb ered mény reményében harcolhatunk és tálán eredményesebben. Ilku Marion József, Lemberg 2 A HÉT
