A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-08 / 45. szám
GONDOLKODÓ Másih történelem Nemrégiben a politika és a mai politikusi magatartás kapcsán arról az ellenségképről szóltam, amely a balkáni térségből felnyúlik e kies Kárpát-medencéig. Az imént említett ellenségkép felett tűnődve eljutottam — sajnos el kellett jutnom! — a hazai "magyar-magyar" viszályok bozótosaiba is. A társadalmi és politikai megosztottság e magatartásformának — tapasztalhatjuk naponta — gazdag tápterületet biztosít. Ami a politikai "küzdőteret" illetti, már-már rezignáltan, már-már mindent elviselni bíró malidózussággal, szinte csak rálegyint az ember: volt ez már rosszabb is. Vagy: lesz ez még így sei Hanem amikor ez a drasztikus szemléletű és tekintet nélküli magatartás az irodalomba is betör — vagy betörhet — akkor nem mondhatjuk azt, hogy a következő választásokon másként és másokra voksolunk. Van, amikor egy nép vagy népcsoport meg- és fennmaradásának esélye azon múlik, hogy képes-e vállalni történelmének, múltjának a teljességét. Azt, ami érték és irányadó, de azt is ami — amazzal együtt — tehertétel számára. Nekünk, hál’ istennek, irodalmi, vagy ha úgy tetszik: az irodalommal együtti históriánkban e tehertételek nem olyan mértékűek, hogy azokkal bárhol és bármikor ne szembesülhetnénk. És — úgy látom, és hiszem is ezt — ha kitisztul a körülöttünk felkavart Európa, ezt el is kell végeznünk. Vagy ha a mi nemzedékünk idejéből erre már nem futja — föladatként, örökségként — az utánunk jövő had lesz hivatott ennek tisztességes és józan végbevitelére. A történelmünkben s az irodalomban egyaránt. Ám ahogy ma látom, nem a józan és érvekkel megtámogatott, elmélyült múlttisztázás vette kezdetét, hanem a megalapozatlan személyeskedés, a nyegle és heveny elmarasztalás. Például az Irodalmi Szemlében, amelynek névadója, útra bocsátója Fábry Zoltán volt, s maradt haláláig főmunkatársa. Nos ebben a folyóiratban Hizsnyai Zoltán szinte egyetlen tollvonással kisöpörte irodalmunkból Fábry Zoltánt, a "tolldárdás Napóleont", s irodalmunk "strázsamesterévé" degradálta. E buta és elferdült szösszenet miatt persze nem volna sok értelme megszólalni, ha csak Fábryról volna szó. De a Fábryt elmarasztaló sorok mellett ott áll a háború utáni szlovákiai magyar irodalom egészének az asztala alá söprése is. (Meg a színészeté is, ugye.) Mert olvassuk csak el alaposabban, mit is ír Hizsnyai Zoltán: "Fábry értékelt, s mivel a műelemzésről fogalma sem volt, rengeteg szemetet beemelt az irodalomba." Majd tovább a fiatalokról szólva: "Ezek közül a fiatalok közül azért később néhányan fölkapaszkodtak a középszerig, de a legtöbben lemorzsolódtak." Ezek az egykori "fiatalok" jelentették az 1948 után induló szlovákiai magyar irodalom első két nemzedékét. Tehát Dobos László, Duba Gyula, Bábi Tibor, Ozsvald Áprád, Dénes György, Veres János... Majd következtek az "ötvenyolcasok", akikről a Rés poetica íródott: Cselényi László, Tőzsér Árpád, Zsélyi Nagy Lajos, Simkó Tibor és persze a "lemorzsolódottak". íme, Hizsnyai szerint ezek kapaszkodtak föl a "középszerig”. Ez az a slepp — a névsor természetesen bővíthető — amelyet Fábry "megbiztatott", s amelynek a "stószi ablak lett a szellemi sötétségben fényeskedő európai mérték”. (A később induló "fiatalokra" már nem vetül a Fábryféle megméretés "árnya”. így aztán nem tudható, hogy közülük ki jutott el a "középszerig". Pontosabban: egyáltalán nem tudható, ki meddig jutott el. Hiányzik a megméretés.) Ám az bizonyos — kár, hogy Hizsnyai ezt nem olvasta —, hogy amikor az Irodalmi Szemle első számának bevezetőjét fogalmazta Fábry, ezekre a "majdani indulókra" is gondolt. S amit leírt, meggyőződésem, hogy ma is érvényes. Sőt, hatványozottan azv íme: "Két nemzedéknek nem volt kristályosító pontja: irodalmi folyóirata. Ha most van, akkor ez a magyar fiatalok első számú ügyévé lép elő. (Kiemelés tőlem, G.S.). Az ő kezükben van — tolláik hegyén, írógépeik billentyűjén — a vox humana népének mondanivalója és jövője. A szlovákiai magyarság irodalmával áll vagy bukik. Negyven év nehézségét, súlyát, letagadhatatlanságát, kötelezettségét adom tovább: az emberség ügyét és hangját, létének legbiztosabb zálogát. Nincs rózsaszínem, derűkönnyitésem, szóvirágom. Az idők teljében élünk újra. Az embertelenség régi és új válfajai szinte kiprovokálják a humánum törvényét: az embert az embertelenségben." Ma ugyanebben a lapban — a lap szerkesztőjeként — Hizsnyai Zoltán félelmetes biztonsággal és felsőbbrendűséggel ezt az üzenetet nyilvánítja semmissé! Számára még Fábry tisztessége is "viszonylagos". S itt, ennél a pontnál álljunk meg. Álljunk meg, mert itt már aztán nem csak Fábryról van szó. A sommás elmarasztalás csak részben szól Fábrynak. A "látszólagos tisztesség" lényegében irodalmunk egészét is érinti, s ez már igen komoly vád, amit bizonyítani is kéne a vádlónak és megfogalmazónak. Mindezen túl pedig a Hizsnyai-féle magatartás- és megnyilatkozási forma — természetéből fakadóan — sok rokonságot mutat azzal a politikai magatartásformával, amely unos-untalan le kíván számolni valakivel és valamivel. Hogy közben minden besározódik, lepusztul, hogy közben a létező nemzeti (-ségi) kohézió szétszakad, hogy az egybenmaradás lehetősége és jövőtávlata megsemmisül, hogy amit megőrizhetnénk utódaink számára, azt is meggyalázzuk, az ebben a fasisztoid magatartásformában már lényegtelen és átléphető. Mert ez a század ilyen. Megszülte és megszaporitotta az emberben az embertelenséget. És az Irodalmi Szemle, amely az emberi hang felmutatásával indult, birtokosi gőgjében ma minderről megfeledkezik... Gál Sándor Fotó: Gyökeres György 4 A HÉT
