A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám
sze-vissza gondolj rólam! Hisz nem kizárt, hogy találkozunk még az életben. Kati utálta az erőltetett jópofáskodást. És valóban magával volt elfoglalva. Az apjának már beszámolt sorsáról rövid rohanása alatt, de az anyja... — Meg kell mondanom a mamának is, hogy elváltunk — mondta ki hangosan —, s az nem lesz egyszerű... Zsiga ránézett. — Te azt hiszed, az anyád még nem tudja? — Én nem mondtam neki. Hisz két hónapja nem is láttam! — De az ón anyám már biztosan megmondta neki! — No, akkor abban sem volt köszönet! Képzelem, milyen szósszal borította a fejére, hogy a k... lánya... — Az anyám most igen csendes, Kati — mondta halkan Zsiga. — Megöregedett. Ó is, meg az apám is... Meg én is. — Te legalább haza mész! — De most már ők sem a régiek... Még az is lehet, hogy sírt az anyám, amikor megmondta a tiédnek... — Azt nem hiszem... Elképzelni sem tudom. — Megtörtek... Tudod, Kati, senki nem számított arra, hogy visszajön a régi világ, hogy kiderülnek a régi bűnök. Az ón nagy magyar szüleimnek meg most akárki az orruk alá dörgölheti, hogy reszlovakizáltak. — De hisz mindenki tudja, micsoda idők voltak akkor! Az újságok is megírták, hogyan kényszerültek ilyesmire... Vagy te azt gondolod, ma mások lennének az emberek?! Hisz láthatod a nagy házaikat, a vagyonukat, mit gondolsz, most odaadnák a becsületükért, a nemzetiségükért?! Azért, hogy magyarok maradjanak?! Néhány bolond akadna csak megint! — Jó lány vagy te, Kati... Biztosan örülnének az öregek, ha ezt hallanák. De nem mindenki gondolkodik úgy, mint te! — Most mégis arra kérlek, hagyj magamra. Tényleg semmi kedvem beszélgetni. Gondolkodni szeretnék. Inkább hívj fel holnap, vagy holnapután... Akkorra talán végiggondolom, mit mondhatnék. — Hát, szervusz... — Szia. Kati nem tudta, hová menjen. A nővérszállón a lányok az idegeire mentek volna, a kórházba nem akart így bemenni. Talán Évát kéne felhívnia. Ó olyan megértő. .. De azt hihetne, minden bajával őt terheli. Hát majd csak lesz valahova. Felszállt a trolira, bement a városközpontba. A sok ember közt lehet leginkább maga az ember, gondolta. Az áruház kirakatait nézegette. Anyámnak vehetnék valamit... Meg kérhetnék néhány nap szabadságot... A Priorban jó meleg volt. Kellemes. Csak az a kellemetlen, hogy a hangosbeszélő rendszeres időközönként megismételi: vigyázat, zsebtolvajok járnak a tisztes vevők közt. Csinálhatnák másképp is. Ipari tévével, vagy bárhogyan, csak nem így... Vett egy pulóvert, harisnyát, egy fejkendőt. Magának rúzst meg körömlakkot. A kalapok láttán újra kísértést érzett, hogy felpróbáljon legalább egyet, de letett róla. Inkább valami könyvet nézek majd, gondolta. Rám fér az olvasás, hónapok óta csak újságot vettem a kezembe a tankönyvek mellett. Kell valami regény is, hisz teljesen lemaradok. Valamikor rengeteget olvasott. Falta a könyveket. Minden új regényt megvett, most meg alig lát könyvet. Igaz, drága lett azóta minden, hogy megjött a nagy szabadság, de ő azért megengedhetné magának. Gyertyákat is vett. Válogatta, nézegette őket. Olyan ritkán megy az apja sírjához, mintha nem is lett volna az apja. Mintha nem is szerette volna... Igaz, magában azért szinte naponta beszól vele, mintha még élne. De a temetőt nem szereti. Oda is betört a fennhójazás. A sírkövet sem úgy állíttatják már az elhunytnak, hogy milyen tetszene neki, vagy milyen a családnak, hanem azt nézik, milyen nincs még a temetőben... A virágok is, mintha versenyeznének... Pedig ő legszívesebben mezei virágot vinne az apja sírjára, hiszen azt szerette. Meg rózsát. De már nincs azokból a tövekből, melyeket valaha ő szemzett. Pedig micsoda pompás rózsák voltak azok! Most is vehetne rózsát, itt Pozsonyban télen is árulnak, de azt mondanák Nemeslaposon, sajnálja a pénzt a krizantémra, mert ilyenkor a krizantém a legdrágább. Minél nagyobb virágú, annál többen megbámulják. Pedig neki a krizantémból is az apró, a margarétavirágú tetszik. Hiába igyekezett, mégis úgy ért haza, hogy a temetőben találkozott az anyjával. Tele volt a sírkert emberrel és fénnyel. Imbolyogtak a szitáló ködben a gyertyalángok. Az anyja arca sápadt volt, sárgásfehér. Reszkető kézzel ölelte magához. — Azt hittem, nem is jössz — szipogta. Aztán záporozni kezdett a könnye. Kati nézte a gyertyán lecsorduló vastag viaszcseppeket. Aztán a fekete márványlapon aranyló betűket, és szorította anyja kezét. Sírhatnókja támadt, de legyűrte könnyeit. Kibontotta a virágcsokrot, tíz szál hosszúszárú rózsát. — Tudod, ezt most a papának hoztam, csak neki — suttogta. — Vigyázz, meg ne szúrja a kezed — mondta halkan az anyja. Hosszúra nyúltak az árnyékok az ereszkedő sötétben, a fel-feltámadó szól meglobogtatta az apró lángocskákat. "Jöhetnék többször is, gondolta Kati, legalább havonta, hogy ne legyek olyan idegen... A mama is örülne talán, meg én is... Meg talán hozzászoknék a gondolathoz, hogy egyszer én is ide jutok majd..." Csöndesen álldogáltak egy ideig, aztán megszólalt az anyja: — Dél óta vártunk, és már hetek óta... — Tudom — mondta Kati —, ha megengedik, most egypár napig itt maradok. (Folytatjuk) Fotó: Koáúthová FOLYTATÁSOS REGÉNY PÁLSZEGI TIBOR Vállalkozó elvtárs Szeretem a forradalmakat. Az eddigi —októberi — szerelmemet bár már elhagytam, de most új, fiatal szerelmem van: a második csehszlovák burzsoá forradalom. Hogy ez egyáltalán nem proletár, mint az előző? Sebaj, én sem vagyok az. A forradalmakon kívül a filozófiai igazságokat is szeretem. Gyűjtöm őket, már egész szép gyűjteményem van. Például a negáció negációjának törvénye. És egy újabb: a negáció negációjának a negációja. Gyűjteményem újabb darabbal gyarapodott: a kizsákmányolás megmaradásának törvényével. Ez problémát szül. Most mit tegyek az ember ember általi kizsákmányolás eltűnésének törvényével? Úgy a szívemhez nőtt, hogy sajnálom kidobni. Hisz úgy négy évtizeddel ezelőtt naponta látogattam a gyárosokat, és győzködtem őket, hogy hagyják már abba azt a csúnya kizsákmányolást. Szótfogadtak. A termelésbe vagy nyugatra távoztak, többen a mennyekbe. Hej bizony, az a tettek időszaka volt. Ma már csak üldögélgetek, nyakig a négyezer koronás nyugdíjamban. És a fiam, ez a félresikerült funkcionárius ivadék? Előbb a nyomok eltüntetésével foglalkozott, de most kétségbeesetten munkát keresne — ha akaródzana neki. Ám kitaláltam a számára valamit! Egy jelszót: Mindennapi szorgalmas kizsákmányolással a szebb jövőért! Szép jelszó. Szólok is rögtön neki: "Fiam, ne ugorj, jó ötletem támadt!" Ó éppen a balkon szélén áll, és a lét alapkérdésén tűnődik: "Ugrani vagy nem ugrani?". "Milyen ötlet?" — kérdezi, és komótosan leül a balkon szélére galambokat etetni búcsúlevélfoszlányokkal. "Szabadvállalkozó leszel fiacskám!" "El kell válnom?" — csodálkozik kövér, kopasz fiam, egy igencsak normalizált agy tulajdonosa. "Nem, elég ha néhány alapvető vállalkozói trükköt elsajátítasz. Jól ismerem azokat. Tudod fiacskám sok gyáros barátom volt valaha..." A fiam érdeklődéssel ugrik le a balkonról — a szoba irányába — és leül mellém. "Figyelj! A vállalkozónak három alapvető dolgot kell tudnia. Ezek: úri módon viselni a tönkremenést, jól keli tudnia pénzkötegeket számolnia, és tudnia kell csokornyakkendőt hordani. Van csokornyakkendód?" "Nincs, de tépek egyet a réten..." "Jól van. Pénzszámolás. Nocsak menj a spájzba, hozd ide az eltett pénzünket!" Elhozta, majd háromszor megszámolta. Először kétmilliót számolt, másodszorra egyet, harmadszorra semmit. "Jó" — dicsérem — "és most az úri gesztus. Mit teszel ha tönkremégy, mint vállalkozó?" Büszke vagyok, mert a fiam jelentős vállalkozói tehetségről tett tanúbizonyságot. Mint egy tökéletes tönkrement gentleman azt mondta "Agyői", és elegánsan elhagyta a lakást és egyben e világot a balkonon keresztül. Bár most szegényebb vagyok egy fiúval, de gazdagabb a vállalkozók nem megmaradásának törvényével. A HÉT 19
