A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám
ÉLŐ MÚLT Bolyongás egy emlék(őrző) körül Madarak éneke szállt a reggel óceánjában. Az otthont vigyázó küszöb mellett az irányt mutató bot. A hetvenéves Sándor bácsi éppen indulóban. A szőlőhegyre készül, ahová ón is vele tartok. Körülöttünk hegyvonulatok sora, az emelkedés és a süllyedés jele: az ifjúság és az öregség, az elindulás és visszatérés, a váltakozó bukás és dicsőség. A körtvélyesi hegyoldalon a geológiai vajúdások jegyei, az ősszületés tétova ábrái, felszakadt sebek, és a görbe szőlőkarókban a XX. század kódjele: hogyan, merre tovább? Időnként vissza-visszanéz oly diadalmasan, ahogy előtte is ezernyi sokan, megismételvén és megszemélyesítvén az ősi falu ezeréves történetét: a barázdákban bolyongást, az éhségcsillapítást és otthonteremtést, a vándorútra kelést, a kíváncsiság szomjúhozását — milyen a világ? Az idő meglehetősen hűvös. Alattunk a halastó vize csillog. Mellettünk elgazosodott tufabánya. Fölöttünk, a hegyoldal gyomrából (az alagútból) csattogva bukkan elő a kassai gyors. Sándor bácsi révetegen kémleli a távolt. Napbarnított arca a hosszú, forró nyarak emléknyomait őrzi. Szeme sarkában és szájszögletének ráncaiban a hullámzó vetések látványának öntudatlan örömét véste a múló idő. Haja koromfeketéjébe ezüst szálakat szőttek a gondok. Arcáról elapadt a reá annyira jellemző huncutkás mosoly, ahogy nyelvéről is lefagyott a szó. Belső vívódásait éli. Soha nem a gazdagok, sem a kődobálók, hanem a sebeket hordozók seregéhez tartozott, akire, hol ezért, hol azért, mindenkor reásújtottak. S valami parancsot vélt teljesíteni, amikor mintegy hatvan diófát ültetett el a határban lévő földjein. Sándor bácsi, "szívón immár az infarktus érdemrendjével" a mindenkori földművelő paraszt ősök atomkori leszármazottja, vállán a történelmi tapasztalatok dagadt tarisznyájával lépked az egyre meredekebbnek tűnő szőlőhegy felé, eltűnődve a régi dolgokon, s keresve az utat az álmokon túl lebegő ismeretlen felé... Végre megérkezünk hosszú "vándorlásunk" végállomására. Egy pihentető, kidőlt fa törzsén folytatjuk a meditáló elmélkedést. — Gondolod, elismerés, dicsőség jutott nékem, és a magamfajta dolgos embereknek? Ugyani Ti, fiatalok, csak a virágját és a gyümölcsét látjátok a mi hitünknek és küzdelmünknek, holott mennyi tövis van rajta — pillog rám. — S mindezt mennyi megaláztatás, méltánytalanság előzte meg. Fennhájázók hetykesége, sunyi leszólások, rágalmak mérgezett tőrei. S amíg valamelyest eljutottunk a célig, mekkora fájdalom, hosszú ideig csupán adnibeszolgáltatni (a kontingenst), majd a sajátunkat: (a gyümölcseinket) bérbe venni, és most (a földjeinket) újra megvásárolni...? Vajon miből merítették erejüket, hogy már-már a reménytelenséggel dacolva követték bensőjük parancsát, olykor alászállva a kétely poklaiba? Mi tartotta meg őket mégis a hitükben? Milyen erő emelte fel őket az újrakezdés hullámvölgyéből? Kérdezném erről Sándor bácsit is, de ő egy kézmozdulattal csendre int, majd ezeket mondja: — Emlékszel? Emlékezz csak! Mennyit beszéltem neked az elmúlt évek során a régi földosztások történetéről, a sovány talajok ötletes kihasználásáról, még a gyümölcsösök telepítésének szomorúságba fulladó öröméről, ősi hagyományaink megtartó erejéről, a színházasdikról és a közös éneklésekből sugárzó életerőről, és a mára elsorvadt közösségi szokásrendről. A szövetkezetek megalakulásának kínkeserves időszakáról, amikor az eke szarvát elnökösködésre és iskolapadra kellett felcserélnem. Azokról a nyomorúságos évtizedekről is sok mindent elmondtam, amelyekben igyekeztek megutáltatni velünk a szülőföldünket, s ezt a határt, ezeket a dűlőket — amelyek most a szemed elé tárulnak — a verejtékünkkel, feleségünk, korán munkára fogott gyermekeink könynyeivel öntöztük, műveltük, kínjainkkal tápláltuk. így növekedtünk a gáncsoskodó rendszer ellenében, a közösség és családjaink szolgálatára, amelyek az én elöregedésemmel bekanyarodnak egy tarka mesébe... Bensőnk mélyén az ősök és az unokák kavargó seregét, s a történelem váltakozó fordulatainak jegyeit hordozzuk. Az "Öreg" váltamra teszi a kezét, és így szól: — A szívem egyre engedetlenebb. Úgy érzem megöregedtem. Olyanok vagyunk feleségemmel, mint két szőlőszem, amelyet ősszel a tőkén felejtettek. Ahogy kezdtük — úgy maradtunk: egyedül. De ha a nagyvilágba szakadt gyermekeink olykorolykor hazatalálnak, megtelik a szívem gyönyörűséggel. Ez már így van, mert az ember társmelegre áhítozó lény. Adjátok hát meg az öregeknek az emlékezés jogát és örömét. Mert bizony egy-egy bántó, megalázó szó, ha elindul a lélek ösvényén, a föld porába képes sújtani az embert. Alkonyodik, s még kijár nekem egy fontos intelem, egy soha fel nem tett kérdésre a várt és várandó válasz, amelynek lényegét valahogy így foglalhatnám szavakba: — A legfontosabb tudnivaló, hogy a halálnak nevezett átváltozás nem tragédia, s aki ezt felismeri, annak többé nem az. Általa lépünk ki ugyanis egy időközegből, egy olyan szabadságba, amely páncélként véd a leselkedő kórok és korok különféle kínjától, a gyógyíthatatlan parancsolóktól, az adószedőktől, s nincs többé lábfájás, sanda szívizomsorvadás, sem sunyi megaláztatás, irigyek tőrvetése... Az égen hideg, zöldfényű hold ragyog, borongó háztetők felett elsuhanó. Sebesen pereg az idő rokkája, s örök titok marad, hogy Ariadnó mikor metszi el a sejtjeink orsójára tekeredő életfonalunk... Késő este van, mire a "szőlőhegyi életútróľ leereszkedünk a faluba. Visszatérve a hosszú bolyongásból — még egy kézfogás, egy köszönés, és mindketten folytatjuk utunkat az időben. KORCSMÁROS LÁSZLÓ Fotó: Böszörményi I. A HÉT 13
