A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám
VÁNDORLÁSOK VARGA ERZSÉBET A város, ahol Rómát temették o.) Ravennát nemcsak azért szeretem, mert történelme folyamán gyakran menedéket nyújtott a menedékre szorulóknak — például a Római Birodalom utolsó, Rómából kiszorított császárainak vagy a Firenzéből száműzött költőfejedelemnek, az "isteni" jelzővel is gyakran illetett Dantónek —, hanem azért is, sőt — ha igazán őszinte akarok lenni, ezt kereken ki kell mondanom — elsősorban azért, mert ebben a városban még a csehszlovákiai turista is turistának érezheti magát. Nem mintha itt bármi is olcsóbb lenne, mint Olaszország egyéb vidékein, de ide még nem jutottak el azok a jobb — súlyosabb — szó híján szélhámosnak nevezhető honfitársaink, akik például a jóval északabbra fekvő Velencét már úgyszólván elözönlötték, s noha itthon vállalkozókként szerepelnek, Velencében koldusokként ólálkodnak — mindenekelőtt a templomok, a székesegyházak környékén. Erre a megdöbbentő és lehangoló felismerésre pedig akkor jutottam, amikor a velencei Szent Pál-templom sekrestyése — megtudván, hogy Csehszlovákiából jöttem — mindenáron rám akart tukmálni — gratis, azaz ingyen! — egy télikabátot, mivelhogy honfitársaim (no meg a lengyelek) főleg ilyesféle könyöradományokért járnak a templomba. Nota bene: abba a templomba, amely — noha az útikönyvekben nem is szerepel — két Tintoretto- és egy Veronese-képpel, egy 1300-ból származó feszülettel, s Tiepolo Keresztút című festménysorozatával büszkélkedhet. Bevallom, a megrökönyödéstől elakadt a szavam, s nem világosítottam fel a jóindulatú (s rendkívül szegényes ruházatú) öregurat arról, amire egyébként magától is rájöhetett volna: hogy tudniillik annak, aki Csehszlovákiában valóban koldusszegény, nemcsak hogy velencei utazásra, de még egy otthoni nyaralásra sem telik. Ravennában még a szieszta is hamisí-A Piazza del Popolo szieszta idején Szóval nem koldusnak. A nyugatrómai császárság jelképes sírja: Galla Piacidia mauzóleuma tatlan, olasz szieszta. Ha ott kora délután embert látunk az utcán, mérget vehetünk rá, hogy az illető turista. Ez év szeptember 8-án, vasárnap délután (úgy két óra tájban) például csak öten ültünk a város főterén, a Piazza del Popolón berendezett kávéházban: ketten németül beszéltek, hárman pedig magyarul tárgyaltuk meg, hogy miért is nem sikerült Tóth Erzsinek a "világautomatából" hazatelefonálnia Csehszlovákiába, s az oszlopfőket díszítő cirkalmak közül vajon melyik lehet Theodorik monogramja. A pincér, akivel mi olaszul értettünk szót, a németek pedig németül diskuráltak, egyforma udvariasan szolgált ki valamennyiünket, s egyikünktől sem fogadott el borravalót. Szóval a Piazza del Popolón turistáknak, sőt, embereknek érezhettük magunkat mi, "csehszlovákok" is. Itt még nem előztek meg bennünket a "vállalkozó" (kéregető) honfitársak... Valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy a különböző ravennai műemlékek meglátogatásakor — miután a borsos árú belépőjegyeket megvásároltuk — mindenütt ugyanolyan udvariasan üdvözöltek és igazítottak el bennünket, mint a világ minden tájáról idesereglett többi turistát, vagy pedig ugyanolyan erélyesen tessékeltek bennünket odább — beljebb, feljebb, kijjebb, lejjebb —, akár az olasz "bennszülötteket". Felemelő érzés volt... Nyelvi problémával egyáltalán nem találkoztunk. Jóllehet feltételeztük, hogy Olaszországban az olasz a "hivatalos" nyelv, s elutazásunk előtt hetekig tanulgattuk a fontosnak vélt szavakat és kifejezéseket, Ravenna tengerparti nyaralónegyedében, a Lido Adrianón mindjárt ottlétünk másnapján felfedeztük azt az élelmiszerboltot, amely"pane fresco" mellett "čerstvý chlebát" és "friss kenyeret' is kínált az arra A Petrarca utcai élelmiszerbolt bejárata 14 A HÉT
