A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám
INTERJÚ Kishitűség nélkül Beszélgetés POPÉLY GYULÁVAL, a Pozsonyi Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium igazgatójával — Alakuló, módosuló iskolarendszerünk naponta állítja új, megoldandó kérdések elé a pedagógusokat. Mindezen túl egy magyar iskola újdonsült igazgatóját alig néhány héttel a tanévkezdés után milyen gondolatok foglalkoztatják? — Való igaz, hogy iskolarendszerünk átalakulóban van, miként egész társadalmunk is. Egy nemzeti kisebbség iskolájában — akár régi, akár újdonsült igazgató az iskola ólén álló pedagógus — mindenekelőtt azt kell tudatosítani, milyen hivatást tölt be az iskola, amelynek az élére került. Szabadon idézem Sütő Andrást, amikor azt mondom, jövőnk az iskola falai közé van lerakva palavessző és palatábla formájában. Ez kell, hogy meghatározza minden magyar pedagógus munkájának a lényegét. Tehát a magyar iskolákat szellemi központokká, szellemi műhelyekké kell varázsolnia minden igazgatónak, mivel számunkra az iskola nem csupán a közművelődés egyik fellegvára, hanem egész nemzeti kisebbségünknek, identitásunknak, anyanyelvűnknek és megmaradásunknak a záloga. — Rengeteg gonddal küszködnek manapság az iskolák, a pedagógusok, elég. ha csak az állandóan módosuló tananyagra célzok... — Én személy szerint azt tartanám nagyon fontosnak, hogy álljon be végre szemléleti változás a tananyag mennyiségét és minőségét illetően. Az iskolák elsősorban ne pusztán lexikális tudást próbáljanak a nebuló fejébe sulykolni, hanem inkább gondolkodni tanítsák meg a gyermekeket, és a kevesebb lexikális tudás olyan jellegű legyen, hogy mind az alapiskolát, mind a gimnáziumot, valamint szakközépiskolát végzett tanulók által gazdagabb variabilitással legyen felhasználható a későbbiek folyamán. Tanár és diák egymást segítve, együtt gondolkodva próbálják megemészteni és felfogni a megtanulandó anyagot. így sokkal játékosabb, sokkal vonzóbb mind a tanítás, mind a tanulás, nem beszélve arról, hogy a gyermekek tartósabb ismeretek birtokába juthatnak így. — Húsz-egynéhány esztendeje én is ebbe az iskolába jártam. A véletlen úgy hozta, hogy sokadmagammal engem is tanított. Történelmet, magyart, filozófiát oktatott. Ön is nagyon jól tudja tehát, hogy annak idején a tanuláson túl is pezsgő diákéletet éltünk, hiszen két énekkar működött az iskolában, volt Forrás, szavalókórus. színjátszó csoport. Eltelt egy kis idő, s ezek szép csendesen kimúltak. A diákokat, a tanárokat egyaránt hatalmas óraszámmal terhelték, s talán a társadalmi légkör is a "minden mindegy’-et sugallta. Pedig a diákélet az Arákon kívüli közössétó gályapaddá. Talán azzal kezdeném, hogy rengeteg a kötelező és nem kötelező órák száma, aztán itt vannak a különböző szakkörök, amelyek bizony nem mindig a gyermek természetes igényeit hivatottak kielégíteni. A gyermek annyira lekötött és kihasznált mind szellemileg, mind fizikailag, hogy játékos öntevékenységre, egyfajta szabad önmegvalósításra nem marad ideje. A klubélet haldoklik, nincs diákszínjátszás, nincs énekkar. A pezsgő diákélet mintegy kötőanyagul szolgálhatna az iskola mindennapi életében. Ehhez egyelőre nincs meg a megfelelő társadalmi és diákközeg. — A kérdés, amit felteszek önnek, "lerágott csont" már, ám sajnos állandóan aktuális. Nagyon sok magyar szülő teszi fel magának szeptember elején a kérdést, vajon jól tettem-e. hogy magyar iskolába lóén érvényesül-e majd az életben, nem kerül-e hátrányos helyzetbe? Ön szerint mit "veszít" a gyermek a magyar iskolában? gi élettel, nem kötelezd "foglalkozásokkal" összejövetelekkel válik teljessé. — Az iskola mindig hű tükörképe az egész társadalomnak. Az utóbbi húsz esztendőben ahogy az egész társadalmi élet elszürkült tájainkon, úgy szürkült az iskolák élete is, s ez alól a pozsonyi magyar iskola sem volt kivétel. Igen, emlékszem rá, hogy annak idején a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején pezsgő diákélet volt az iskolában. A Forrással, a színjátszó csoporttal, az énekkarokkal az iskolán kívül is sűrűn szerepeltünk. Később aztán valahogy minden pangásnak indult. Jelzem, ennek bizonyára megvannak az okai közvetlenül az iskolában is, de az egész folyamat fő okozója az elszürkülő társadalmi élet volt, amely nem hatott ösztönzőleg sem a pedagógusokra, sem a diákokra. Ahogy azonban ez a légkör javulóban van, ugyanúgy kell fokozatosan megteremteni a jobb iskolai élet feltételeit, hogy egy-két esztendő elteltével megkezdhessük a felzárkózást először egykori önmagunkat próbálván utolérni, majd később — ha erre módunk lesz — javítani is a húsz év előtti állapotokon. — Mindazzal amit elmondott, nyilván összefügg az a tény is, hogy a gyermekek tisztelet a kivételnek — nem szeretnek iskolába járni. — Hát kérem, miért is szeretnének?! így van. A gyermekek sajnos nem szeretnek iskolába járni. Az iskola szükséges roszszá vált a számukra, testet-lelket nyomorí— Nekem erről megvan a magam véleménye, amelyet sokan osztanak velem. Többször, több helyütt kifejtettem már, hogy kisebbségi magyar társadalmunk tanulóifjúságára az adott körülmények között missziós feladat hárul. Ugyanis az egyéni boldoguláson túlmenően ennek az ifjúságnak egy nemzeti kisebbség becsületét, rátermettségét és tehetségét is bizonyítania kell, és hadd tegyem hozzá, sokszor bizony eleve hátrányos helyzetből indulva. Tudjuk, nem vitás, hogy nekünk, magyaroknak ezért többet kell tanulnunk, többet kell tudnunk, dolgoznunk. Talán ez lenne az a bizonyos, félreérthető "hátrányos helyzet". Hadd tegyem azonban mindjárt hozzá, hogy kellő kitartással sokat el lehet érni, s az imént emlegetett "hátrányos feltételek" tanulóink előnyére is válhatnak ám, mivel kitartóbakká, edzettebbekké lehetnek még a mélyen a rajtvonal mögül indulók is. És ugye ezáltal a kezdeti hátrányuk sokszor előnyükre is válhat. Nem szabad hát elcsüggednünk, hanem be kell rendezkednünk ennek a hátránynak a minél hatékonyabb és gyorsabb leküzdésére, felszámolására. Arról van szó, hogy pedagógusaink nyújtsanak többet, tanulóink fokozzák akaraterejüket, teherbíró képességüket, a szülők pedig mindehhez próbálják megteremteni a rendezett családi hátteret. Ha mindez megvan, tehetséges fiataljainkat és pedagógusainkat egyáltalán nem sújtja a sokak által rettegve emlegetett "hátrányos helyzetű" és az érvényesülésnek a feltételezett kisebb lehetősége. Tudatosan többet kell vállalnunk. Nem szabad kishitűeknek lennünk. Beszélgetett: L. DUSIK ÉVA 6 A HÉT
