A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám
GONDOLKODÓ Másik történelem Ebben a csodálatosan szép szeptemberben, amikor a megszűrt fények mögött sok száz színben éli meg az átváltozást a természet, a minket körülvevő szűkebb és tágabb emberi társadalom — sajnos — nem ezt az őszi — és ősi — mintát követi. Nem a megbékélés, az összegzés szépségét míveli, hanem a rontást. Az értelmes és emberléptékű jövőszervezés és tervezés helyett a jövőrombolást. Mert józan értelemmel szinte fölfoghatatlan, értelmezhetetlen és ebből következően elfogadhatatlan például az, ami Jugoszláviában történik. Vagy amit a románság produkál. A szertehulló Szovjetunióból jövő hírek is napról napra hasonló eseményekről szólnak. Nemrégiben arról írtam, hogy véget ért a "harmadik világháború". Lehetséges, hogy tévedtem? Lehetséges, hogy a negyven évig tartó hidegháború ugyan befejeződött, de elkezdődött a következő, a negyedik?! Az, ami már nem "hidegháború?" A szovjetunióbeli, a romániai, a jugoszláviai polgárháborús helyzet, a szétlőtt települések képe, a menekültek ezrei, a bukaresti parlamentet ostromló "bányászok" — ha ugyan valóban bányászok — szervezett támadásai gyerekkorom nagy háborújának emlékeit-élményeit idézik fel. Mindig azt hittem, hogy ez volt — ez marad — életem egyszeri nagy élménye a Háborúról. Hogy azt több és más nem követi. S íme, ismét zuhognak a bombák, zakatolnak az ismétlőfegyverek, s pusztulnak — hányadszor már a történelem során? — az ártatlanok. És ha kérdezik, miért van ez az egész, értelmes és elfogadható válasz nincs rá. Ha tőlem kérdeznék, csak azt mondhatnám, hogy az egész mögött századunk elbutult és lezüllött politikája és politikusai állnak. A trianoni, majd a jaltai és a többi, győzelmeket követő "igazságosztás", a történelmi Európa önkényes földarabolása, átszabása, összeerőszakolt államokba szorítása, ahol nem a béke, hanem a gyűlölet Európája kapott nemzetközi garanciákat. Az etnikumok és tágas nemzeti régiók helyett lettek többségek és kisebbségek; felsőbbrendű és alsóbbrendű polgárok, hivatalos államnyelvek és megtűrt, leszázalékolt "második nyelvek", amiként a magunk hetvenéves, mindmáig megíratlan történelme is ékesen bizonyítja. És e kontinens politikusai — leginkább a keletebbre eső részeken — még ma sem képesek felfogni, hogy a századelő romantikusan-fellengzősen elképzelt "nemzetállamai" e térségben megvalósíthatatlanok. Minden eddigi törekvés — kitoloncolás, deportáció, asszimiláció, nyelvtörvény, jogfosztottság — kudarcot vallott. Kudarcot vallott, mert ami együvé tartozik, azt végletes érvénnyel — erőszakkal — nem lehet különválasztani. Persze ez fordítva is igaz: ami nem tartozott össze, azt sem lehet erővel összatartani. Most mégis ezt igyekeznek — a fegyverek erejével is — fenntartani. Még nálunk is. A hazai villongások hangja sem a legszívderítőbb, de — úgy tűnik — egyelőre nálunk a ráció még képes kordában tartani az elszabadulni igyekvő indulatokat. Ahogy ezeket a távolabbi harcokat és közelebbi ökölrázásokat követem, vagy követhetem, a mélységből — még ama történelmiből is — valami teljesen nem evilági, természetellenes "rendszer" körvonalai merülnek fel előttem, amelynek egyik ága valahol a balkáni térségben kezdődik, és szépen végigvonul a Kárpátok mentén. Nevezhetném ezt a láthatatlan — vagy nagyon is látható — jelenséget vagy vonulatot folyamatos ellenségkép-szindrómának vagy erőszakelvűségnek. Valami ilyesminek, amelyben az emberi létezés nem az egymás mellett élés természetes viszonyára épül, hanem a szembenállás farkastörvónyóre. Ez a földrajzi zóna ezer — vagy több ezer — éve nem ismeri a jó békét. Nem ismeri a szabadság békéjét, az emberisesség békéjét, a gondolat és az alkotás békéjét. E térségben szüntelenül folyik az acsarkodás, a hatalomért való harc. Zsong a nemzeti aréna a feltört zugpolitikusok fűhrerkedésótől. Ma reggel például egy ilyen kolomprázó azt nyilatkozta a rádiónak, hogy azokat, akik aláírták a szövetségi állam megmaradását deklaráló dokumentumot, azokat, ha Szlovákia elnyeri önállóságát, egyenest Leopoldovba kell transzportálni. Az ilyen és az ehhez hasonló politikai vezérek közben észre sem veszik, hogy Szlovákiából szépen, csendesen kivonulnak a csehországi érdekeltségek. Aki egy kicsit is ismeri Dél-Szlovákia mezőgazdasági üzemeit, tudja, hogy tucatjával voltak olyan melléküzemágak, amelyek a csehországi gépipari üzemek számára gyártottak különféle alkatrészeket. A nagy osztozkodás, nemzeti önállósodás politikai harcai mögött ezek a melléküzemágak — amelyek egyébként nem is olyan "mellékesek" — sorra szűnek meg, s a jól képzett szakemberek tömege kerül az utcára, lesz munkanélkülivé. A termelőszövetkezetek pedig többmilliós évi nyereséget veszítenek, olyan anyagiakat, amelyek eddig úgy-ahogy pótolták az elviselhetetlenül magas termelési költségeket. A kicsi politikai törtetők számára ezeknek a szövetkezeteknek a széthullása, fizetésképtelensége semmit se számít. Majd jön a "második" szuverén Szlovák Köztársaság tejjel-mézzel folyó kánaánja! S benne Hlinkának szobrot emelnek, Tisot pedig szentté avatják; minket pedig — az 1941-es zsidótörvény mintájára — nemzetiségi gettóba zárnak. Persze e gettó-jövő víziója ellen volna némi esély a védekezésre, ha nem jött volna létre a szlovákiai magyarság politikai atomizálódása. Csakhát létrejött, s politikai mozgalmaink is a maguk pecsenyéjét sütögetik, s jeleskednek egymás folyamatos elmarasztalásában és lejáratásában. Mert nekünk is vannak ám már kicsi führerjeink! Csupa önjelölt kisebbségi megváltó! Istenemre, nem ide akartam kilyukadni, amikor a Balkántól idáig elhúzódó ellenségkép-szindróma felől tűnődtem. Ám ha jobban belegondolok, van abban valami törvényszerűség, hogy idáig jutottam el — a hazai "magyar-magyar" ellenségkép abszurditásához... Mert — nem kétséges — ez se más, az sem különb amannál. Legfeljebb tehetetlenebb és kisszerűbb. Végül is, ezt érdemeltük, ha nem tudtunk másként cselekedni... GÁL SÁNDOR 4 A HÉT
