A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-25 / 43. szám
FIGYELŐ nyebb zenekari hangerő sem fedi az énekeseket. E rendkívüli színházépület avatására 1876 augusztusában került sor, amikor majdnem egyéves előkészítő próbasorozat után megszólalt a Tetralógia, illetve a négy estéből álló hatalmas alkotás — A Niebelung gyűrűje. Az eredmény — siker és csalódás. Az utóbbi főleg a nagymű alkotója részéről, aki a súlyos deficit mellett most tudatosítja végérvényesen a már amúgy is tudottat — az énekesek alkalmatlanságát a Wagner-stílus tolmácsolására. Ennek a felismerésnek eredménye, hogy iskolát szervez énekesek képzésére, de eredménytelenül, s így Bayreuthban teljes hat évig csend honol. Közben azonban Wagner megalkotta élete utolsó művét, a Parsifalt, azzal a megkötéssel, hogy csak a Festspielhausban szabad előadni. Ötven évig így is volt, de aztán ez a mű is meghódította a világ operaházait. Wagner halála után, mely pár hónappal a Parsifal bemutatója után következett be, felesége — Liszt Cosima — vette kezébe az Ünnepi Játékok irányítását, majd ebben a tevékenységében fia, a tradícióhű Siegfried követte. A nagy változás, az Uj-Bayreuth néven ismert stílusirányzat 1951-ben veszi kezdetét, mikor a háborús évek kényszerszünete után a két unoka Wieland és Wolfgang áll az Ünnepi Játékok élére. A stílusváltás lényege abban rejlik, hogy az unokák végre eltávolították a Wagner előírta sok-sok rekvizítumot, a papírmasé díszleteket és a súlyos gipszfigurákat, s helyettük a teret, a levegőt és a fényhatásokat vonultatták be a patinás színpadra. Sajnos Wieland hamar távozott az élők sorából, s így ma Bayreuth ura — a Wagner alapítvány élén a 72 éves Wolfgang. Erénye az a bátorság, mely munkatársai — rendezők, karmesterek, énekesek megválasztására jellemző, megalapítva ezzel a "bayreuthi műhelyt", mely állandó csiszolással törekszik a mű lényegét napvilágra hozni. Ő volt az, aki dédapjára való tekintettel, lehetővé tette, hogy a pozsonyi klub tagjai jelen lehettek, éppen a csiszolási folyamat során, a Lohengrin második felvonásának próbáján, még mielőtt elindult volna a nagyközönség áradata. Számomra egy álom megvalósulását jelentette ez a pár óra ott bent a szentélyben, éppen úgy, mint a látogatás a Wagner villában, aWahnfriedben, a kegyeletlerovás Liszt sirkápolnájánál, valamint Richard és Cosima sírjánál, a villa parkjában. VARGA JÓZSEF Szombat este van és üres a ház. A gyerekek elmentek otthonról, a tévém pedig elromlott. Hosszú lesz ez az este... Ilyenkor kéne egy jó könyv. De ebben a házban csak szakirodalom van! Meg tudományos értekezések! A könyvespolcot böngészve jövök rá, hogy hónapok — vagy tán évek — óta nem olvastam szépirodalmat! Á, végre valami érdekes! — s kimentem a puhafedelű vékony könyvecskét a ráboruló újságköteg alól. Nézzük csak: A manilai csodadoktorok titka. Néhány hónappal ezelőtt könyvsiker volt, de akkor nem értem rá fellapozni. Éppen ilyen nyugalmas szombat estékre való olvasmány. Kellőképpen ráhangol a tévé O-dik típusú találkozások című vasárnap esti műsorára. Ja, a tévé nem működik. Ezt az egy műsort mégiscsak sajnálom, hogy nem láthatom. Marad a könyv — holnapra is. Ott kezdem olvasni, ahol éppen kinyílik. A pszichokinézisről mesél a "gömbvillámos fizikus", EGELY GYÖRGY. Már váltottam vele néhány levelet. Ő az, aki nem nézi hülyének az embert, ha megmagyarázhatatlan dolgokat hihetőnek vél. Elfogadom a negyedik dimenzióról szóló elméletét. De most lássuk mit mesél a parajelenségekről: Parajelenségnek nevezzük az érzékszervi módszereken kívüli információszerzést, ez az extraszenzoriális érzékelés; például a telepátia, vagy a clairvoyance (a tisztánlátás) és a prekognició (a később lejátszódó események előre tudása). Pszichokinózis alatt olyan parajelenségeket értünk, amelyek fizikai módszerekkel mérhetőek. A kanálhajlítás például. A pszichokinézist gyógyításra és harcászatra használták (a régi Kínában), segítségével az ellenséget 2-3 méterről meg tudták bénítani, s 1-2 méterről igen erős ütéseket tudtak rá mérni. Ezeket a módszereket ismerik és használják ma is, főleg a dól-kinai "belsőerős" kung-Ju iskolák alapoznak erre a módszerre. Bár maga a módszer egyszerű, mégis nehéz elsajátítani. Már gyermekkorban kell kezdeni a gyakorlást, a különleges lógzógyakorlatokat csak képzett mester — és nem könyv — segítségével lehet megtanulni. A magánpróbálkozást nem is ajánlják, mert veszélyes lehet magára a próbálkozóra nézve. Nem úgy annak az egyszerű kísérletnek az elvégzését, amellyel mindenki meggyőződhet arról, hogy milyen belső ereje, összpontosító képessége, mágneses tere van. Nem kell hozzá más, mint ilyen nyugalom, ami engem körülvesz, egy vékony falú üveg- vagy műanyag tál, amelybe vizet kell tenni, úgy 1 -2 cm-nyit. A tetejét megszórni piros paprikával — ez a legérdekesebb az egészben. Nem azért kell a piros paprika, hogy ize legyen a folyadéknak, hanem azért, hogy mutassa a víz áramlását. Amikor idáig jutottam a könyv olvasásában, úgy gondoltam, hogy már elég jártasságra tettem szert a paratudományokban, és azon törtem a fejem, honnan vehetnék egy vékony falú üvegtálat. Jénai-tál csak akad a konyhakredencben, de az éppen nem vékony falú. Ebben a kísérletben pontosan arról van szó, hogy az anyag szerkezetébe kell behatolni. Ha vastag az üvegtál fala, még a végén eltévedek, vagy ottfelejtem magam az anyagszerkezetében. Még a végén úgy járok, mint a Jósé Silva ajánlotta alfa-szinttel: lemegyek, és jön a kínai kisember, és olyan csodálatos birodalomba vezet el, hogy ha meg nem szólal a telefon, tán még ma is ott lennék... Na jó. Vékony falú üvegtálam nincs. A műanyagot pedig nem szeretem. Ólyan tálam biztosan nincs. Hoppá! A Minnás-doboz műanyag fedele tán megteszi! De meg ám! S már rohanok is a fürdőszobába, onnan a konyhába, éppen egy centiméternyi víz fér bele. Megszórom paprikával, leteszem az asztalra. Mellé ülök és várom, hogy megálljon a víz mozgása, hogy a paprika egyenletesen elterüljön a felületén... Sóhajtani sem merek (a légzőgyakorlatok jutnak eszembe, jaj, csak bajom ne essék), összpontosítok: csak nyugodtan, majd mindjárt kiderül milyen belső erőd van... Már emelném a kezemet, hogy lássam, áramlik-e alatta a víz, amikor nyílik az előszoba ajtó, és beviharzik a fiam. — Szia, anyu! Mit csinálsz? — Varázsolok. Ha csendben leszel, ha nem zavarsz, ha a magnót sem kapcsolod be, akkor talán forogni fog ez a víz itt a tálban — mondom. — Ugyan, az is valami! Mit kell csinálni? — és már tartja is két kezét a tál peremétől a víz fölé. És ekkor mindketten felrezzenünk. Mert az addig mozdulatlan paprikaszemek két körkörös örvényben olyan táncba kezdenek, amilyet csak a manilai csodadoktorok láttak! Hogy is van ez? Mi történik tulajdonképpen? Ez a kérdés izgathatja a fiamat is, mert hosszú és számomra bonyolult magyarázatba kezd a két test közötti taszító és vonzó erőkről. Jóváhagyólag bólintok a magyarázatára, fizikából mindig gyenge voltam, biztos neki van igaza. De a könyvben egy újabb kísérletre biztatnak: Egy műanyag kupakot — mondjuk a dezodoros tubus tetejét — tegyük a vízre, tegyünk rajta keresztbe egy fapálcikát, és a kezünkkel, előbb 1-2 cm távolságról, majd a távolságot növelve érintés nélkül fordítsuk magunk felé a pálcika kiszemelt végét. A kellékek hamar előkerülnek, vízrehelyezésükben a fiam serénykedik, elkapta őt is a kísérletezési vágy. De lám! Alighogy kinéztem magamnak a pálcika egyik végét — anélkül hogy karomat a testem mellől, a fotel karfájáról elmozdítottam volna —, máris felém fordult. A fiam leült a szemközti fotelba, ő pedig a pálcika másik végét szemelte ki, s így forgattuk a kupakot. Szinte láttam az erővonalakat (biztosan ez a clairvoyance)! így "birkóztunk" egy ideig, majd megunva a játékot, kártyázni kezdtünk. Na, megállj! Majd most kilesem a lapodat! Majd most élek a látnoki képességemmel — biztattam magamat. De jaj! A pálcika ugyan tutajozott a vízen a tekintetemtől, de a römiben hat nullra kikaptam. Hát így higgyen az ember a manilai csodadoktorok titkában! FISTER MAGDA A HÉT 11
