A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-12 / 28. szám

minden szobába, s aki nem volt a helyén, késett, behívatta magához, s rögtön prómiumelvonást helyezett kilátásba.

Rasztyonál más volt a helyzet. Neki a múltban is, meg most is pontban hétkor bent kellett lennie a munkahelyén. Tervező-építészmérnökként sem engedhette meg magának, hogy elkéssen. Ennek ellenére sokszor előfordult, mert hétalvó az istenadta. Nem tehet róla, ilyen fajta. Most bezzeg szedi a lábát, mert sajnos úgy tűnik, az ő nevét is rá akarják pingálni az elbocsájtandók listájára. Fannit ez sokkal jobban nyugtalanította, mint a férjét. Bezzeg neki nem fáj a feje — gondolta magában. — Talán még örülni is fog, hogy munkanélküli lesz, s nem kell felkelnie. Mielőtt becsukta volna az ajtót, észrevette, hogy a lány, aki elsős gimnazista és rendkívül rendetlen, az asztalon felejtette a buszbórletót. — A fene egye megl — csúszott ki Fanni száján. — Remélem időben észreveszi, mert ha jön az ellenőr, nagyon meglepődik majd. Úgy kell neki, máskor legyen ott az eszel

A bejárati ajtónál bekukkintott a levélszekrénybe, s meglepődött, mert valami fehérlett benne. A bélyeg nélküli borítókon ez állt:

"A múltkor — egy éve — megígérted, hogy meglátogatsz. Vártalak, nem jöttél. Meglehetősen ki vagyok borulva. Be akartam csengetni, de meggondoltam magam. A borítókban van egy kulcs is. Hétfőn délelőtt hívj fel a munkában. Üdv. Zsu.*

Fanni idegesen, egy kis lelkiismeretfurdalással bontotta fel a levelet. Zsuzsával húsz évvel ezelőtt ismerkedtek meg. Az akkor még vidám, fiatal Zsu csak egy évig volt a szerkesztőség titkárnője. Nem sokáig bírta a sztálinista, hájfejű főnök zsarnokoskodását. Az öreg a múlt rendszerben kerek huszonnégy évig ült a szerkesztőség nyakán, mint bóka a forráson. Fanni is csak úgy bírta ki, hogy igyekezett elkerülni őt, amennyire lehetett, meg talán jobban voltak az idegei, vagy egyszerűen ügyesebben tudott alkalmazkodni. A levél igen furcsa és lehangoló volt. Mintha nem is Zsu írta volna.

Kedves, drága Fannim!

Talán még nem tudod, meghalt anyám. Biztosan csodálkozol, hogy nem értesítettelek, de úgy döntöttem, senkinek sem küldök gyászjelentést. A rokonokat felhívtam telefonon, már akit elértem. Aki tudott a temetésről, eljött, aki nem...megtudta a hírt utólag.

Csendesen, ceremónia nélkül akartam tőle elbúcsúzni. Sokat szenvedtem a halála előtt. Megfordult a fejemben, hogy felkereslek, vagy felhívlak telefonon, de meggondoltam magam. Tudom, sok a dolgod, családod van. Én meg mindig ráérek. S ez a kettő nem fér össze. Biztosan a terhedre lettem volna, s te nem merted volna jelét adni sem. No de ezt most hagyjuk. Ma borzasztó kényszert éreztem, hogy beszéljek valakivel. Jobb híján neked írtam — levelet. Az utolsó két hónap nemcsak szegény anyám számára volt gyötrelmes, hanem nekem is bármily furcsának tűnik, hiszen mi volt az én lelki szenvedésem az ő kínjaihoz képest. Eleinte nem hittem, hogy halálosan beteg. Örökösen siránkozott, s én már nagyon untam. Kegyetlenül hangzik, de így van. Más témánk már nem is volt, mint széklet, hányás, vizelet. Ha öt percet késtem a látogatási napon — halála előtt egy hónapot töltött kórházban — zokogott, hogy nem szeretem. Ha átmenetileg javult az állapota, s én örömmel biztattam, hogy meggyógyul, a szememre vetette, hogy hazudok. Néha már rettegtem, mert nem tudtam, milyen arccal állítsak be hozzá. Ha vidámnak látszottam, baj volt, mert ö halálos beteg, én meg alig tudom a jókedvemet palástolni. Ha szomorúnak talált, úgy sem volt jó. A foga között sziszegte, hogy ne sírjak, nem jött el még az ideje, hiába siettetném. Szörnyű kimondanom: ilyenkor szinte gyűlöltem, a másik pillanatban meg — ha lehet — megváltottam volna az életemmel az övét. A munkahelyemen is számos, hülyébbnél-hülyébb konfliktusom támadt. Egy olyan, amit ma is restellek. Pedig talán nem is én voltam a hibás. Akkor már alig evett valamit

anyám, folyton őszibarackot kívánt. Nyár eleje volt, s én az egész várost bejártam, mire hosszantartó sorbanállás után — horribilis összegért végre megkaptam a kincset: két kiló hamvas, érett őszibarackot. Minden napra három barack...reggel, délben, este... Mivel mindig munka után tértem be hozzá a kórházba, a munkahelyemen a közös hűtőszekrényben tartottam a barackokat. Kiszámoltam: öt napra elég, utána szereznem kell megint. Fanni...lehet, hogy nem értesz meg, vagy nagyon kicsinyesnek tartasz majd, ha elmesélem, hogy...szóval...másnap kinyitom a hűtőszekrényt, s látom, hogy két barack hiányzik. Utánaszámoltam. Valaki megette... anyám barackját. Fanni...sírógörcsöt kaptam a két barack miatt. Magamon kívül üvöltöttem, hogy szemetek között vagyok, meg...nem is tudom, mit mondtam még. Szörnyű dolgokat. Az egész intézet összefutott. Máig hallom a megjegyzést: "Nahát, két ócska barack miatt ekkora cirkuszt csinálni. ..hogy nem sül le a pofájáról a bőr..." Csak én tudtam, hogy abban a két gyümölcsben anyám gyógyulásának a hite volt benne. Érdekes, a különböző dolgok és történések sokszor mintha a hátunk mögött, a tudtunk nélkül összejátszanának. A két őszibarack eltűnését tudat alatt, ösztöneimmel rossz jelként könyveltem el...Mintha a táskámba süllyesztett kincsek elvesztették volna jelentőségüket a számomra. Már nem is hittem, hogy a maradékkal megetethetem anyámat. Mire a kórházba értem, halott volt. Kifelé menet a legelső utamba kerülő szemétládába dobtam őket, mert a kezemre csurgó lé úgy égetett, mintha anyám forró könnye lenne...Passz! Tovább nem tudom folytatni.

Az unokahúgom meghívott egy hétre magukhoz Kassára, — felejteni. Tegnap eldöntöttem: utazom. A borítékban találsz egy kulcsot. Mivel csak benned bízom, megkérlek ügyelj a lakásra és öntözd meg a virágaimat. Holnap délelőtt munkában vagyok még. Ha kedved tartja, hívj fel. Két hét múlva itthon vagyok.

Csókol: Zsuzsa (Folytatjuk)

Illusztráció: J. Polák A HÉT 19

FOLYTATÁSOS REGÉNY