A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-11 / 41. szám
magyaros fekete bajszos japánt látok festőállvánnyal. Lehet, maga a festő érdekesebb, mint a kép. Kíváncsian odamegyek, de a vászon még üres. Hosszasan méregeti a panorámát, aztán belekezd. Az első színig, pár barna maszatig várok, de mire a kép elkészül, talán már otthon is leszek. Soha nem látom meg az eredményt, bár lehet, jobb így! A Concorde téren nehéz átjutni. Fekete árusok kínálják erőszakosan a harmonikaszerű párizsi képeslapokat, a felhúzható galambokat és a léggömböket. Az arabok meg bizsut, karkötőt árulnak. Az alku 100 frankról kezdődik, aztán rövidebb-hosszabb huzavona után már tízért adják. Persze csak annak, aki elég kitartó. Ez a tér a perpetuum mobile. Örök mozgásban, körbe-körbe rohannak az autók. A Les Champe Élysées gyönyörű, elegáns, drága és felejthetetlen. Bankok, üzletházak, kávéházak, óttermak, premiermozik, köztük a legszebb a Caumont Ambassador, mely egyszerre 6 premierfilmet sugároz. Természetesen a legnagyobb szenzáció itt is a hót Oscar-díjas Farkasokkal táncoló és Depardieu Cyránója. No és persze a Lido, a legeslegszuperebb mulató a világon. Turistáknak 605 frank, s ezért a Bravissimo című műsort végig lehet nézni az 1200 férőhely valamelyikéről. Az előadásban 100 táncos, főleg táncosnő mutat meg magából és képességeiből mindent, amit érdemes. A férőhelyek számában nem kételkedem, de a táncosnőket szívesen megnézném közelebbről, vajon mind megvannak-e?! Örömmel tölt el a tény, hogy ebben az elegáns mulatóban tudnak arról is, hogy egyelőre csak a politikai vasfüggönyt húzták fel kelet és nyugat között, a gazdaságit nem, sajnos. Nyilván ez az oka annak, hogy az elegáns előcsarnokban videón reklámcélból nonstop vetítenek összeállítást a műsorból. Ez is valami. A LIDO mellett egy utazási irodát találok. Amint belépek, máris kedvesen érdeklődnek, mit akarok. Ez persze nem csak arra a helyre jellemző. Általában bárhová tér be az ember, azonnal megkérdezik, mit szeretne, mit kíván. Persze tehetik, mert az árubőség ellenére vevő alig akad. Megfoghatatlan miből élnek és miből veszik a nagy választékot. Rien — semmit — válaszolom franciául. És ez általában így is van. Sajnos. De itt sem mindenki olyan gazdag. A koldusok a széles járdaszéleken üldögélnek, szemben az utcára nyúló kávéházakkal, éttermekkel, ahol az előkelőség szürcsöl piros, sárga, zöld meg más színű ismeretlen italokat, és eszik drága ételeket. Sajnos, a koldulás nálunk sem ismeretlen már... (Folytatjuk) KAPASZKODÓ Szerkesztőségünk postája olykor olyan levelet is tartalmaz, amely nagyon érdekes sorsokba enged bepillantani. így volt ez akkor is, amikor a Társkereső rovatunkhoz érkezett a következő hirdetés: 48 éves férfi, lélektannal foglalkozó magányos hölgy levelét várja. Hosszan eltöprengtem e hirdetés fölött. Megprógáltam beleélni magam a feladó lelki világába. Ugyan mi késztette őt a levélírásra? Tán magányos és így keresi társát? De miért szükséges egy párkapcsolatban a lélektan? Hiszen az komoly tudomány. Orvos, pszichiáter a művelője. Idegen szóval úgy hívják, psychoterapeuta, ez magyarul — ritkán használva — annyit tesz: lélekgyógyász. Vagy nem a lélektannal való foglalkozás, hanem a lélekkel való törődés a fontos a hirdető férfinak? Elég a töprengésből — gondoltam, hiszen cím is van a levélen, a legjobb, ha felkeresem az illetőt, s tőle kérdezem meg, hogy miért éppen ilyen hirdetést adott fel. A magadott címen, csak a fiát találtam otthon, aki készséggel útba igazított: — Apu Lekéren van, ott tessék keresni. Ettől a közléstől még izgalmasabbá vált a téma, mert az említett községben lélekgyógyászati intézmény van, itt kezelik az alkoholistákat is. Nem könnyű kapun belülre kerülni, de sikerül. Az ebédlőben beszélgetünk Pál Elemérrel, merthogy tőle érkezett a levél Zalabáról. — Hirdetéskor mi volt a leglényegesebb szempont? A magányosság vagy a lélektannal való foglalkozás? — kérdezem most már szemtől szembe. — Mindkettő. Mert segíteni is akamk, meg leveleznék is másokkal. Mert annak nagy története van, hogy én ide kerültem. — Amikor látja, hogy bekapcsolom a kismagnót, belekezd története mesólésébe. — Úgy harmincéves korom körül kiemelt állást kaptam, és akkor inni kezdtem. Nem tudatosítottam én, hogy ez sok. Azt sem hittem, hogy alkoholista lettem, csak amikor már a sok alkoholtól idegileg teljesen tönkrementem, és Nyitrára, a pszichiátriára kerültem, akkor önként aláírtam a háromhavi kezelést. Ezután tíz évig nem volt velem semmi baj. Nem ittam. Ezelatt a tíz év alatt teljesen absztinens voltam. Kerestem és tartottam a kapcsolatot az alkoholellenes közösségekkel, klubokkal. Itthoniakkal és magyarországiakkal, jugoszláviaiakkal is. Főleg a szakirodalmat hoztam Magyarországról. Klubtársaim segítettek szeszmentesnek maradnom, és én is segítettem másokat. Mert az alkoholizmus betegség. Nagyon sok embernek emiatt megy tönkre a családi élete is. Magára marad a betegségével, s ettől még elesettebb lesz. Engem nem hagyott cserben a családom. Mellettem maradtak. A munkahelyemen sem közösítettek ki. Ezért is sikerült tíz évig talpon maradnom... — Hogy miért keresek társat és miért fontos a magányosság? Mert megvan bennem az empátiakészség. Érdekel a másik ember sorsa. Sok emberrel leveleztem és levelezek is, látogatjuk egymást, gondoltam, hogy... — Arra gondolt, hogy az alkohol elleni harcban szerzett tapasztalatait ily módon hasznosítaná? — Nem csak arra. Ugye, mindenki megírná, hogy milyen gondja van. Én minden levélre válaszolok, és megbeszélnénk... Könnyebb lenne magyarul beszélgetnem valakivel, mint szlovákul, bár úgy is megértetem magam, de ezekről a dolgokról anyanyelven is nehezen szól az ember... Nekem is szükségem van a beszélgetőtársra. Problémamentes embernek hiába is beszélnék mindarról, ami engem foglalkoztat. Az úgysem értene meg. Azért gondoltam, hogy a magányosok között hamarabb találok olyat, akinek rám szüksége van, és akitől én is vigaszt kapok. Valószínűnek tartom, hogy az elvált, az özvegy vagy a pártában maradt személyek írnának... — Csak női levelező társat keres? — Nem. Férfiak levelét is várom, akik alkoholbetegségben szenvednek. Mert én most, tíz év után, azért vagyok itt, mert elkezdtem inni, mert huza-vona volt a feleségem és köztem. Másfél évig ittam. Azután önként eljöttem ide, és aláírtam a három hónapot.. — Mert már tudta, hogy ez segít? — Már össze tudom hasonlítani, hogy milyen élete van annak, aki iszik, és milyen élete van annak, aki nem. Más szemszögből nézi az életet az absztinens és másból az, aki iszik. — Nőktől pedig olyanok levelét várja, aki csak beszélgetni szeretne levél útján, vagy ismerkedési szándékkal is közeledhetnek? — Főleg az utóbbi. Szeretnék szépen, rendesen élni. Például ennek az intézetnek van itt egy üdülője. A nyitrai alkoholmentes klubból a múlt héten voltak itt családok üdülni. Megtanulhatták, jobbí mondva megtapasztalhatták, hogy milyen jb az élet, amikor nem az alkohol van a szórakozás középpontjában. Nagyon jó: érezték itt magukat a gyerekek is. Végre a szülők nem veszekedtek. Mert alkoholizmushoz gyakran társul családi perpatvar. Azt gondoltam, hogy akik ilyen magányossági problémával és alkoholizmusból eredő problémákkal küzdenek, de már gyógyult emberek, hozzám fordulnának, azokkal megalakítanánk az alkoholmentes klubot. Mert ismét fel akarom újítani a régi kapcsolataimat az alkoholmentes klubokkal. Segíthetnénk egymást. — Mit szól mindehhez a felesége? — Elváltunk. Az egyik fiam mellettem maradt. A bevezetőben feltett kérdéseimre választ kaptam. Ez egy tiszta lelkű ember. Jószándékú és segítőkész. Kapaszkodót nyújt az elesetteknek. Azért született ez az írás, hogy mindenki, akinek szüksége van rá, megtalálja, elérje a feléje nyújtott segítő kezet. FISTER MAGDA A HÉT 15
