A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-10-04 / 40. szám

MINERVA

Jöjjön velünH rákászni!

Már a második nyár is elszaladt azóta, hogy a lobogó fehérhajó komáromi szobrászművész, Nagy Janos születésének 55. évfordulóját ünnepeltük. Az olvasók talán tudják, hogy a művész vidéken él, mondhatnám távol a világtól, hegyek-völgyek között Almás falucska határában levő tanyáján, amely egykoron vízimalom volt. Tavasszal és nyáron szép ott a világ, de szép az ősz és a tél is, ámbár minden bizonnyal kemény próbára teszi az egykoron városban élő embert, a szobrászt.

A tanyát tiszta, ezüstösen csillogó patak, az Almáska szegélyezi és csobogva folydogál, igyekszik a falu irányába. Kiderült, hogy a patakban rákok tanyáznak, ami egy kicsit izgalomba hozott, mert valljuk be őszintén, hogy aránylag eleget tudunk a halvilágról, a rétek, a nádasok, mocsarak világáról, de annál gyérebbek, hiányosabbak az ismereteink a rákokról. Pedig a

természettudomány szerint a rákok, a sok lábú és ízeltlábú, ollós élőlényeink igen elterjedtek, s a tengerek vizét gazdagítják, akárcsak a sokrétű halállomány. Ám a mi folyami rákunk a patakok és folyamok szennyeződése miatt egyre ritkul, s előfordulása lassan-lassan már ritkaság számba megy.

Magyarországi utam alkalmával ezekről beszélgettem Kunkovács Lászlóval, a halászat és pásztorélet alapos ismerőjével, aki napokat töltött a halászok, és pákászok között, hogy fényképezze, megismerje a 'zegzugos holtágakkal teli Kőrösvidéki vízivilágot". Nos, Kunkovács László vallomása szerint a magyar halászokra nem igen jellemző a rakászás. írásos feljegyzések szerint például a dunai halászok nem valami nagy becsben tartották a rákokat. A halakkal együtt kifogott rákokat az inasok kapták.

Csak a tízcentis ollójú rákokat volt illő és szabad fogni. A varsába betévedt rákokat nem adták el, noha úgy hírlik, hogy a halkereskedők szívesen fizettek volna értük. A halászok hazavitték gyerekeiknek kedvenc csemegeként. Különösen ősszel tartották számon a rákfogó helyeket, a tiszta, sekély vizeket, ahol sok volt a kagyló és a csiga.

Nekem is van egy régi rákos történetem, amely Gömörhöz fűződik, pontosabban a gesztetei halastóba ömlő "Macskás" patakhoz. Igaz, a gömöriek minden második patakot Macskásnak kereszteltek, de az én Macskásom, a gesztetei Macskás vízében a rákok nagyon otthon érezték magukat. A dolog úgy adódott, hogy augusztusban Gömörben vadkacsáztunk és azon a bizonyos vadkacsázó napon, fürdéssel, napozással ütöttük agyon az időt, s a vadkacsázás előtti Izgalmakat. Igazán szép volt az augusztus végi nyár. A Macskásban rákászó gyerekekre lettünk figyelmesek. Valójában akkor láttam először élő rákokat és nyomban felébredt bennem a vállalkozó szellem, a látványon felbuzdulva arra gondoltam, hogy jó lenne a mi zoborvideki Kádámka patakunkat rákokkal benépesíteni.

Iziben szereztem néhány befőttes, uborkás üveget és megkértem a Macskás vizét taposó legénykéket, hogy fogjanak nekem nehány rákocskát telepítés céljaira. A rákászok a maga nemében szakértői Is voltak a szakmának, mivel megkülönböztetett figyelemmel szortírozták a rákokat nemük arányában. A vadkacsázás utáni vasárnapon az anya- és apa rákok útrakeltek a zoborvideki Kádámka patak felé.

A szállítás rendben megtörtént, a rákok szerencsésen megérkeztek új otthonukba, a kövekkel kirakott patak medrébe. Azóta a rákok szaporodtak és most nem kis büszkeséggel mondhatom, hogy a gömöri rákokat sikerült meghonosítanom a Nyitra völgyében.

Ám, Borbély János szakács barátom minden meggyőző és szakszerű szavai ellenére sem tudtam elképzelni, hogy a rák húsa, azaz ollója ehető, élvezhető csemege. Pedig a harmincas években kiadott "Magyar Asszonyok Lapja" című újságban a "rákételek receptjeinek" igen gazdag és színes irodalma van. A sok rákcsemege receptjei közül talán a legegyszerűbb módon elkészíthetőt bocsátom közre. íme a recept: "Rákleves. Húsz rákot kefével jól lemosunk, húslében petrezselyem zöldjével és köménymaggal jól megfőzzük. Ha a rák megfőtt, ollóiból és farkából a húst kiszedjük, de vigyázva, hogy egészben maradjon, a többi részét a ráknak héjastól együtt mozsárban megtörjük, vajban megpároljuk, azután egy kanál liszttel meghintjük, azzal együtt pároljuk, azután ráklével feleresztjük, újból felforraljuk, pirított zsemlyeszeletekkel és a rák húsával adjuk fel."

Talán a regi rákászoknak akadnak követőik és szorgos háziasszonyok, akik a rákot ízletesen elkészítik,

MOTESÍKY ÁRPÁD Kunkovécs László Illusztrációs felvétele

Ámde egyes vidékeken a halászathoz számították a rákászást is, ami puszta kézzel, vagy csalétekkel történt. A szabadkézzel történő rákászásnál nem árt az óvatosság és az ügyesség, mert a rák könnyen megcsípheti a rákászt.

A rákokban gazdag patakból "rácsával" fogják ki a rákokat. A rácsa nem más, mint egy korong alakú abroncs, amely hálóval van beszőve és természetesen kötél segítségével emelhető, illetve süllyeszthető a vízben. Nos, erre a rácsára csalétket, nyúzott békát vagy döghúst tesznek a rákászok, természetesen a rácsa aljára nehezéket erősítenek, hogy az a csalétekkel megtűzdelt rácsát lehúzza a vízfenókre. Amikor már úgy gondolják, hogy a csalétket ellepték a rákok, a rácsát kiemelik és a rákász a rákokat óvatosan lekapkodja.

A rákászás tudományát böngészve olyan adatokra is bukkantam, amely szerint a magyar nép régen fogta és fogyasztotta a rákot. Bizonyságul ránk maradt egy legenda a 16. szazadból, amely a rákfőzésről szól, amikor csodálatos módon a fazékból kifordult rákokat Szent Margit szabad kézzel kikapkodta a lángokból és nem égette meg a kezét, és a ruháját sem.

Érdekesek a kopácsi halászokról szóló feljegyzések is, mely szerint mindig kedvenc és fenséges zsákmányuk, ételük volt a folyami rák.

20 A HÉT