A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-04 / 40. szám
ÉGTÁJAK hogy senki sem jött segítségemre. Igaz, hogy fólig-meddig idegen voltam a városban, de én bizonyára nem tudnék oly részvétlen lenni a szerencsétlenek iránt, mint ahogy az emberek cselekedtek velem. Barátom, de még csak ismerősöm sem volt többé. Mintha a hazug szájú nő az egész város lakosságát ellenem uszította volna, mintha valamennyi férfi a városban neki adna igazat, elfordultak, ha megláttak, idővel az éhenhalás veszedelme fenyegetett... Sok óv múlva megtudtam, hogy az a nő azt híresztelte el a városban, hogy éjnek idején anyjostól együtt megölni akartam őket. Ma is csodálkozom, hogy nem akadt egyetlen jóravaló férfi a lakosságban, aki azt mondta volna, hogy helyesen cselekszem, ha a gyilkosságot elkövetem. A nyomorban, a szenvedésben, az éhezésben mind világosabban tűnt fel előttem helyzetem. Az a nő férjes állapotú személy akart lenni, és nyilván ezért kellett feláldoznom fiatal, ártatlan életemet. A nő sohasem szeretett, bár ezt eleget mondta. És hogy nevetgélnek most a házban, amely egykor a legbarátságosabb, legkedvesebb háznak tűnt fel előttem. Hónapok vagy évek múltak el? Még mindig láttam a meghitt ablakfülkét, hol órákig üldögélt ölemben. Lókereskedők jöttek a városkába. Nagycsizmájú, hangos, ravasz tekintetű férfiak, akik a bugyellárist úgy elrejtették ruházatukban, hogy azt senki fel nem fedezhette. A zsebkést marokra szorították, amikor kenyeret szeltek, és a borbély oiy erősen borotválta őket, hogy a vérük kiserkedt. Felfogadtak, magukkal vittek, a határon túl mentünk, lovakat vettünk, és lassan-lassan észrevettem magamat, hogy hangosan beszélek, új csizmára vásik a fogam, éppen úgy barátkoztam a kocsmárosokkal, mintha mindig közéjük tartoztam volna. Csak a nőszemélyeket nem vettem ölembe, akármint kedveskedtek is körülöttem. — Csípd meg, Fólixl — mondogatták a gazdáim a kocsmárosnókra, szolgálókra mutatva. De a Ferkó csak fanyarul a vállát vonogatta. Nagyon megutáltam a nőket. A szerencse kedvezett a vásárokon. Magam is meglepődtem, mikor néhány ezer forint gyűllt össze rövid idő alatt a bugyellárisomban, amelyet most már ón is tudtam megfelelő rejtélyeskedéssel gondozni. A bankókat, a zsírosakat, aggódó figyelemmel számon tartottam, üzleteken törtem a fejem, és bizonyos megelégedéssel nézegettem a csizmám orrát az útszéli fogadókban. A lóvásárnak darab időre vége szakadt, a kereskedők elszéledtek otthonaikba, egyedül maradtam. Hová menjek? A vonaton jegyet váltottam, mintegy megszokásból, abba a városba, ahol az asszony lakott; mintha várna ott valaki. Megint tél volt, jégcsapok csüngtek le az ereszekről, és a toronynak hóbundája volt: csakhogy most jó meleg ruhám volt, csizmám, sapkám, pénzem... "Ejnye, mit csinál az az asszony, mióta nem láttam?" — gondoltam magamban. — Az ördög haragszik rá, asszonyra nem lehet haragudni — mondták a kupecek. Tükre előtt ült, haját rendezgette, furcsán, kancsalítva rám nevetett. — Magát vártam, Félix. Remélem, hozott a vásárról valamit. Vásárfiát. Az észvesztő mosolygása, a hangja, a válla, a két kis keze talán szebb volt, mint valaha. — Hoztam magának pénzt — mondtam, és szégyenkezve adtam át vagyonkámat, amelyet akkor nagyon keveselltem. — Köszönöm — szólt, és megsimogatta a fejem. Azóta sem simogatta senki a fejem, mióta ő simogatott. És néhány boldog hót következett ezután. A városkában gúnyosan nevetgéltek a nők, a férfiak, mikor vele karonfogva megláttak, nem jártunk tehát sehová, otthon ültünk, az ablakmélyedésben. Míg egy reggel rám förmedt: — Miért nem viszi már el az ördög? — kérdezte. — Takarodjék ki a házamból. Felkeltem, csendesen felöltöztem, és lassan készülődtem, hogy valamely rettenetes dolgot fogok mondani, mielőtt az ajtót bezárnám magam után. Aztán nem tudtam semmit sem szólni, csak lehajtott fejjel bandukoltam a városvógi fogadóba, ahol egykor bujdostam. Éjjel újra séták az ablakok alatt, öngyilkossági tervek, elfojtott könnyek a torkomban... Szerencsére egy hót múlva jöttek a lókereskedók és útra keltünk lóvásárlás céljából. Félix elhallgatott. A mutatóujjával a kifröccsent borból egy női nevet mázolt a zöld asztalra, nagy, számjegyekhez hasonló betűkkel. ,— Most harminckét éves vagyok. Újra hozzámegyek. Talán tizedszer... Istenem, mi lesz ennek a vége? Különben a kupecnók között sok a hasonló természetű asszony. Másnak is van baja a feleségével. Legyintett, és elkomorodott. — Most már egész életemben lovakat fogok venni és eladni. Amíg élek, pedig soká élek. Tán ötszáz évig... Mindig lovakat. Nem lehet segíteni rajtam. VARGA ERZSÉBET Opus XX. ; "Hegyek között, i völgyek között i zakatol a vonat" ; — lekéstünk róla, ; Uraim. j "Én a legszebb « lányok közül I téged választalak" I — becsaptak minket, j Hölgyeim. I "Egy a jelszónk: I tartós béke!" ; — Állig fegyverben vagyunk. ; Itt a vége, i fuss el véle! j Hová futnánk? ! ... Maradunk. Z. NÉMETH ISTVÁN Ringattál (Ivinek) I Láttalak csókolóztál a széllel láttalak csókolóztál a nyárral I Szétterítetted a tüdőd mint j egy szőnyeget j abba feküdt a szél ; s abba feküdt a nyár : s a kék almák a tűzben : hamuvá szelídültek ; Láttalak felöltöztetted a vérem Láttalak vetkőztetted a : húsom i Szétterítetted kártyád : legszebb lapjait i s abba feküdtem én ; és ringattál szelíden ; mint hintaszéket a nyár mint hintaszéket a szél A HÉT 17
