A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-04 / 40. szám
FERFľMESE KRÚDY GYULA Fiatalkoromban sokat kóboroltam különböző kis városokban, hová céltalanul, terv nélkül, szinte véletlenül érkeztem, anélkül, hogy számot adni tudnék arról, hogy miért utaztam. A vasúti menetrend elrongyosodott a kezemben; szerettem azokat a városokat, ahová dóltájban érkezett a vonat, és a pályaháztól hosszú sétával lehetett megközelíteni a várost, frissen csapolt sörnek a szenzációja a sörház környékén, végig bandu kölni a korzón, és ismeretlen nők szemébe nézni, megállni tavasszal nyitott, virágcserepes ablakok alatt, ahol valaki zongorázik, vagy énekel... De kedveltem az alkonyati órát is, késő délután érkezve kis városokba, midőn furcsa mantillokban, fedetlen fővel vagy vállra vetett kendőben egymáshoz látogatóba járnak a városka hölgyei, az utcán furcsán kopognak a lépések, halk, különös zenéjű női hangok hallatszanak a homályból, a kis boltokból szinte rejtelmesen jön ki a petróleumlámpások fénye, és valahol már javában kugliznak a pénzügyi hivatalnokok. Szerettem ismeretlen kis fogadókban üldögélni, amely Vaddisznónak vagy Fehérlónak volt nevezve, a fogadóssal elbeszélgetni a helybéli dolgokról, meglesni a leereszkedő éjszakát egy régi bástya alól, vagy az elhagyott kis sétatérről, ahol a közelgő ősz illata lengett a falevelek alatt. És hányszor hallgattam idegen, sohasem látott emberek élettörténetét éjjel a váróteremben, vagy álmatlan útban a vasúti kupébanl Egyszer egy fiatal férfi mesélte valahol, valamerre, talán egy útszóli fogadóban a következő történetet. Még húszesztendős sem volt, amikor megismerkedett egy nővel, aki tíz esztendővel idősebb volt nála. Számító, tapasztalt, próbált hölgy volt, aki már egypár férfiú sírhantját ápolta; se szép, se kedves, se gazdag. Borostyán (így hívták) őrült módjára beleszeretett, amint a tapasztalatlan, jószívű fiatal férfiak beleesnek valamely számító tenyerébe. A hölgy, miután a városban már eléggé ismerték, férjhez óhajtott menni. Borostyán minden követ megmozgatott, futott, szaladgált, könyörgött, amíg az engedély megérkezett, hogy a hölgyet noül veheti szülei akarata ellenére. A hosszú harcban elfáradt, elfásult Borostyán keserűséget érzett magában, mikor elkövetkezett a nap, hölgyét oltár elé vezetni. Sápadt volt, betegnek érezte magát, ijedten tapogatta kongó zsebeit — mennyi borravalót szokás adni a sekrestyésnek, hol ebédelnek délben és mit csinálnak holnap? De behunyta a szemét, mert igen jószívű és tapasztalatlan fickó volt, kissé ijedten, de bizonyos elszántsággal követte menyasszonyát az oltárhoz. "Milyen szamár, mily rettenetes szamár vagyokl" — gondolta magában a szertartás alatt egyfolytában, és egyéb nem jutott eszébe. Egy hót leforgása alatt Borostyán megismerkedett hitvese lelki tulajdonaival, boszorkány anyjával, gonosz tulajdonságokkal, amelyek felforralták a vérét, indulatos szó röppent el ajkáról, mire hitvese anyja segítségevei kidobta a házból. Borostyán Félix télikabát, pénz, lelki nyugalom nélkül a havas utcán találta magát. Megfenyegette öklével az ablakot, aztán elindult céltalanul a világnak, mint a népmesék hősei. — Nehezen ment eleinte a dolog — mondta Borostyán —, sokszor sírtam dühömben, keserűségemben, mikor egyedül voltam. Bujkáltam az emberek elől, kiskocsmákban üldögéltem a város végein, és mindig valamely csodára vártam, amely megszabadít kínzó szenvedéseimtől. Nyitott szemmel, világosan láttam, hogy megcsaltak, mint egy vidéki parasztott a régi Kerepesi úti boltosok. És nem tudtam belenyugodni megcsalatásomba. Éjjelenkint, midőn a város elcsendesedett, elsétáltam a jól ismert ablakok alatt. A kezem ökölbe volt szorulva, de a szívem mondhatatlanul sajgóit. A falhoz ütögettem a fejem. "Te ostoba, te bárgyú, te lágyszívű, te jellemtelen gazemberi" — mondogattam fogcsikorgatva a havas utcán, ahol gondosan elsimítottam lábam nyomát a hóban, nehogy meglássa valaki. Majd megálltam, és forró könnyek folytak végig arcomon, tán a szívem kellős közepéből jöttek e könnyek, úgy égettek. Olykor, nagyon messziről megfordult bennem a gondolat, mint egy csillapító orvosság, hogy nem kell végleg kétségbeesni; még mindig nyitva áll előttem egy út, amelyre lépve megszabadulok testileg is fájdalmas gyötrődéseimtől. Igaz, hogy erre az útra csak egyszer lehet menni, és visszatérés nincs. Az öngyilkosság gondolata haloványan, szinte egy messziről hangzó ének ritmusával keit életre a szívemben. Fáradtan, fólálomban foglalkoztam már a módozatokkal is. A folyó... Leugrani egy toronyból... Vasúti sínekre feküdve bevárni az éjjeli vonatot... A pisztoly bizonytalan, de könnyű megoldás. A zsebkendőmet a nyakamra csavarintottam, és próbálgattam, hogyan megy az akasztás. Jóféle méreghez nehéz hozzájutni... Miért, miért? Sokáig nem tudtam, hogy miért akarok meghalni, mint egy ostoba kölyök. A bosszúság megcsalatottságom felett vagy a szégyen hontalanságom miatt? Tán most derül ki, hogy mennyire szerettem azt a hitvány nőt, hogy már élni sem tudok többé nélküle? Nem tudom sohasem tudhatom meg, hogy mi okozta ezt a rettenetes zűrzavart bennem. Sokáig, hónapokig tartott ez az állapot. Fólőrülten, lerongyolódva csavarogtam a külső kocsmákban, szakállam nőtt, és az arcom olyan fehér lett, mint a kisórtetó. Csodálkozom, hogy a rendőrök el nem fogtak éjjelenként. Csodálkozom, 16 A HÉT
