A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-04 / 40. szám
HÍRMONDÓ Szolnok ’91 Évtizedek óta szem- és fültanúi lehetünk, hogy Európában, de világviszonylatban is a magyar néptánc színpadi-művészi megfogalmazása, hagyományanyagának gyűjtése, tudományos feldolgozása és előadóművészi megszólaltatása irányt mutató, meghatározó jelentőségű. Szolnokon, a XV. Országos Néptáncfesztiválon újból tanúi lehettünk mindennek. A bemutatkozott több mint húsz együttes, működési területét tekintve felölelte egész Magyarországot: Szegedtől Salgótarjánig, Debrecentől Zalaegerszegig. Budapesthez viszonyítva nem voltak hátrányban a vidékiek, létszámban sem, teljesítményben sem. Ez pedig arra enged következtetni, hogy e művészeti ág ápolása és művelése országos viszonylatban megközelítően azonos színvonalon és intenzitással történik. Tapasztalhattuk azt is, amikor a gazdasági nehézségek leginkább a kultúrát sújtják. Ez a nemzetnek, a városnak, a falunak, esetenként a fenntartó szervezetet jelentő termelői közösségeknek a népi kultúrához való viszonyát is bizonyltja. Az ón szememben — nagyon is pozitívan. Ismérvén szlovákiai helyzetét, azt, hogy az együttesek fenntartói miként igyekeznek kibújni vállalt kötelezettségeik alól, ismerve a kultúra vérszegény támogatását, csodálattal hajtok fejet a Szolnokon tapasztaltak előtt. Reménnyel tölt el, hogy valós vagy vélt akadályok, anyagi nehézségek miatt egy-egy település kultúráját meghatározó néptáncegyüttest, kulturális intézményt megszüntetni, elsorvadni hagyni nem lehet. Ez lenne a legnagyobb pazarlás, amelyet országunkban szellemi értékeink ellen véthetünk. Úgy láttam, hogy Magyarország a néptánckultúra ápolása terén nem akarja azt a vétket elkövetni, nem akarja a világban ezen a téren kivívott vezető helyét veszélyeztetni. Figyelve az együttesek bemutatkozásait, gyakran eszembe ötlött Göncz Árpádnak, Antall Józsefnek és a többi vezető magyar politikusnak a tizenötmilliós magyar szellemi egybetartozásáról tett kijelentése; és úgy éreztem, hogy a gondolat megvalósulását jelentené, ha Szolnokon vagy a hozzá hasonló, az egész magyarság kulturális életét felmérő fesztiválokon ott lenne Erdély, a Felvidék, a Délvidék, kelet és nyugat, tehát a határokon túl élő magyarság kulturális képviselete is. Méressenek meg ők is ezeken a fejlődés útját meghatározó fórumokon. A fesztiválon a néptánc színpadi megfogalmazásának két fő irányzata: a néptánc tiszta megszólaltatása és a néptánc (a tánc) mozgáselemeire épített komponálás, valamint ezek széles skálája jelent meg. Egy-egy irányzaton belül ahány együttes, ahány koreográfus, annyi megszólaltatási forma és mód vonult fel. Az első irányzatnál az alkotókra és az előadókra egyaránt jellemző volt a hagyományos tánc tökéletes ismerete. Fellépési sorrendjükben követve az együtteseket: a "Bartinánál" megjelenik a táncbeli többszólamúság (Legényes), a nagyon erősen megfogalmazott büszkeség és párféltés (Ököritói tűzvész), a "Vidróckinál" a gondolat tiszta megjelenítése (szedem a harmatot), az archaikus táncszerkezet és térformái megoldások (Regősök és a Menyasszonyfektető gyertyástánc), a "Jászsági” a Moldvai táncokkal a táncban rejlő fergeteges erőt, a táncos előadói tisztaságot és a gyönyörű eredeti viseletből fogalmazott színpadi öltözetet adta követésre méltó példának. A "Szeged" — ki tudja miért ismeri olyan kitűnően a "trávnicét", a réti dalokat? A tátraalji szlovák szónagyűjtő lányoknak és asszonyoknak az egyik hegyoldalról a másikra felelgető dalait? Aztán jött a délszláv kóló, és végül a Széki táncok, amelyek valóban széki táncok voltak. Nem is akartak többek, mások lenni, ezért tudták az évszázadokon át a táncba sűrített erőt olyan tökéletesen tolmácsolni. Táncuk hangsúlyoséin jelenítette meg azt az örök igazságot. hogy a nép alkotásának ereje az egyszerűségében, a tisztaságában és a mindenki számára megfogalmazható — érezhető önkifejezésben rejlik. Műsoruk záróképe — az erdélyi nép féltett kincsének, nemzeti hovatartozásának külső megjelenítési formája, a viseletűk (szimbolikusan) — emberi létük áruba bocsátása — egyszerűen döbbenetes volt. E festői zsánerkép a koreográfus korproblóma-felismeróse nyomán óriási politikai erővé vált: a Kárpát-medence nemzetiségi problémájának megjelenítőjévé. A "Válaszút" a kivándorlás, a beilleszkedés, a honkeresés gondolatát fogalmazta meg — kitűnő táncosokkal, a "Nógrádi” és a "Százszorszép" a tánckultúrák kapcsolódását. Akarva—akaratlanul bizonyítva, hogy a Kárpát-medence hagyományos néptáncaiban nagyon sok a közös vonás, hogy jellemző rá az "egy tőről fakadás". A Százszorszép ezenkívül még jó példát adott a külhoni magyar alkotók bekapcsolására — koreográfus dijat nyert a bátorsága Furik Ritának, a pozsonyi Apró Szőttes koreográfusának Zempléni karikázója nyerte el ezt a szép dijat. Gratulálunk a díjazottaknak. A "Forgórózsa", a "Bartók", a "Tisza", a "Hajdú" meg a már felsoroltak is a tiszta táncolásról, a táncos anyanyelv tökéletes ismeretéről adtak példát. A másik Irányzatnál is többségben színvonalas előadásokkal találkozhattunk. Kevésbé mondhatjuk ezt a táncok dramaturgiájára. Esetenként ugyanis annyira zavaros, ilíetve elvont volt (Zala, Szinvavölgyi, Erkel, Somogy, Építők...), hogy követhetetlenné vált a gondolat. Itt az alkotóknak kellene a "forgatókönyvüket" felülbírálniuk. A táncosok hittel, lelkesedéssel, magasfokú tánoos tudással segítették a gondolat tolmácsolását, de talán a művek megérnék az újragondolást. Például a "Tisztelet Tímár Sándornak" című koreográfia (Szinvavölgyi Vasas), amely amolyan "se nem fricska, se nem bricska" — ha az alkotó élcelődve valamilyen hibáját akatja kariklrozni az illetőnek, legyen az bővérű karikatúra; ha komolysággal adózik műveinek, tegye, mert Tímár alkotói nagysága ad rá lehetőséget. A látott bátortalan megfogalmazás sem ez, sem az nem volt. Sorolhatnám még az ilyen félmegoldásokat, de további példák helyett: az alkotó elsősorban önmagával tisztázza, hogy mit, kinek ás milyen eszközökkel óhajt elmondani. Nem tudom, van-e iogom annyi szép láttán blrálóan is szólni? Am teszem ezt azzal a nagy csodálattal, amellyel a magyarországi néptánc-koreográfusok és előadók munkáját szemlélem. Szeretném, ha Szlovákia nagyobb lendülettel tenné magáévá a magyarországi követésre méltó jó példát. Gazdag és ma is élő néptánchagyománya bőven szolgáltatna hozzá alapot, anyagot TAKÁCS ANDRÁS ÉRSEKÚJVÁR HÁROMSZÁZ ÉVE VÁROS Széchényi György, esztergomi érsek 1691-ben adományozott kiváltsága értelmében Érsekújvár városi rangra emelkedett. A 300. évforduló méltó megemlékezésére készül az ősszel a városi önkormányzat és a Csemadok alapszervezet. Az októberi rendezvénysorozat kiemelkedő eseménye lesz október 26-án Széchényi György emléktáblájának felavatása (Nagy János szobrászművész alkotása) az új Béke mozi épületén. A tér a jövőben az egykori esztergomi érsek, Széchényi György nevét fogja viselni (a mai Fr. Zupka tér). Az emléktábla felállításának és az egész rendezvénysorozatnak a költségeit a városi önkormányzat támogatása ellenére az alapszervezet képtelen önerőből fedezni. Ézért a Csemadok Érsekújvári Alapszervezete felhívással fordul városunk jelenlegi és egykori polgáraihoz (határon innen és határon túl), szervezethez, intézményhez, hogy adományaikkal járuljanak hozzá az emléktábla elkészítéséhez és a 300. évforduló méltó megünnepléséhez. A Csemadok Érsekújvári Alapszervezetének folyószámlája: 32545-179 (Slov. štátna sporiteľňa, Nové Zámky). Címünk: Csemadok ASZ Érsekújvár, Petőfi utca 6. 8 A HÉT
